Család

Sz: Szakasits Ferenc (†1901) cipészmester, Goreg Mária mosónő. Testvére: Szakasits Antal (1893–1981) politikus, az Iparügyi Minisztérium államtitkára és Szakasits Géza. F: 1. 1911–1912: Schneider Teréz (†1912). Fia: Szakasits Ferenc. Özvegy. 2. 1913– Grósz Emma. Fia: Szakasits D. György (1916–) politikus, közgazdász, kandidátus; leánya: Szakasits Klára (1918–2001), Schiffer Pál (1911–2001) politikus, országgyűlési képviselő, oslói nagykövet felesége. Unokája: Schiffer Pál (1939–2001) filmrendező, Schiffer Péter (1943–) újságíró, szociológus, Schiffer Ferenc újságíró (1944–1982), Schiffer Anna (1946–) szerkesztő és Schiffer János (1948–) politikus, országgyűlési képviselő, Budapest főpolgármester-helyettese. Schiffer Péter fia: Schiffer András (1971–) politikus, országgyűlési képviselő, az LMP volt elnöke. 3. 1959–1965: Nemes Júlia (1910–1993) szociáldemokrata nőpolitikus, országgyűlési képviselő.

Iskola

Hat elemit végzett, majd Eckmeyer Frigyes faszobrász mellett inas (1901–1902), mestere azonban tönkrement, ezért kőfaragó inas (1903–1907), kőfaragó segédlevelet szerzett (1907).

Életút

Budapesten kőfaragóként dolgozott (1907–1910), a budapesti Kerületi Munkásbiztosító tisztviselője (1910–1914). Az Építőmunkás c. lap munkatársa (1908–1910), társszerkesztője (Gárdos Sándorral, 1910–1914), a Népszava külső munkatársa (1910–1914). A Magyarországi Villamos- és Helyiérdekű Vasúti Alkalmazottak Országos Szövetsége ügyvezető titkára (1917. okt.–1918), egyúttal A Villamos c. lap szerkesztője (1917–1918).

A szocialista ifjúmunkások Szabadság Munkásképző Egyesülete (1903. máj.-tól), az MSZDP és a Magyarországi Építőmunkások Országos Szövetsége (MÉMOSZ) tagja (1907. okt.-től), a MÉMOSZ vezetőségi tagja és a budapesti Kőfaragók Szakegylete titkára (1908-tól). Az MSZDP angyalföldi szervezetének titkára (1908–1918) és az SZDP budapesti végrehajtó bizottsága tagja (1910–1918). Az őszirózsás forradalom után a Budapesti Munkástanács tagja és jegyzője (1918. nov.–1919. márc.), a Tanácsköztársaság alatt a Budapesti Központi Forradalmi Munkás- és Katonatanács tagja és jegyzője (1919. ápr.–1919. jún.), a Belügyi Népbiztosság közigazgatási osztályvezetője (1919. jún.–1919. aug. 1.). A budapesti VII. kerületi Tanács tagja és küldöttként részt vett a Tanácsok Országos Gyűlésén, ahol megválasztották a Szövetséges Központi Intéző Bizottság tagjává.

A Tanácsköztársaság bukása után ismét a Népszava, az Építőmunkás és A Villamos c. lapok szerkesztője, a Népszava irodalmi rovatvezetője (1919–1925: megszakításokkal). Letartóztatták (1920. febr. 19.) és izgatásért egy évre ítélték (1920. okt. 6.; szabadult: 1921. febr. 19.). Néhány nap múlva, feleségével együtt ismét letartóztatták (1921. febr. 24.), 1921. máj. 11-én őt felmentették és szabadlábra helyezték, feleségét azonban háromévi börtönbüntetésre ítélték. Rövidesen azonban őt is újra lefogták, s sajtó útján elkövetett izgatásért kétévi börtönre ítélték (1922. dec. 14., fellebbezés után a Kúria büntetését egy év három hónapra mérsékelte: 1923. jún. 19.; kegyelemmel szabadult: 1923. dec. 12.).

Az MSZDP Országos Vezetősége (OV) tagja (1925–1929 és 1931–1948), egyúttal a központi titkárság ügyvezető titkára (1927. febr. 8.–1928. aug. 22.). A MÉMOSZ alelnöke (1925–1928), elnöke (1928–1938). Az MSZDP, ill. 1939-től az SZDP mb. főtitkára (1938. dec.–1939. jan. 29.), főtitkára (1939. jan. 29.–1942. aug.), a Népszava főszerkesztője (1939. júl. 1.–1944. márc. 19. és 1945. febr. 18.–1948. aug. 3.). A II. világháború idején részt vett a Magyar Történelmi Emlékbizottság munkájában (1942. jan-tól). Főtitkári tisztéről az SZDP választmánya az illegális KMP-vel való szoros kapcsolattartása miatt váltatta le (1942. aug.). A német megszállás (1944. márc. 19.) után illegalitásba vonult, a Magyar Front egyik szervezője (1944. máj.), az intézőbizottság elnöke (1944. júl.), az SZDP részéről ő írta alá a kommunista párttal a világháború utáni együttműködésről szóló megállapodást (1944. okt. 10.).

A II. világháború után ismét az SZDP főtitkára (1945. febr. 19.–1948. jún. 12.). Budapest Székesfőváros Törvényhatósági Bizottsága elnöke (1945. máj. 16.– 1948. aug.). Az államfői jogok egy részét gyakorló Nemzeti Főtanács póttagja (1945. szept. 27.–1945. dec. 7.). Az Országos Nemzeti Bizottság (ONB) társelnöke (1945. márc. 28.–1947), ügyvezető elnöke (1947–1948). A Tildy-, a Nagy- és a Dinnyés-kormány államminisztere és miniszterelnök-helyettese (1945. nov. 15.–1948. aug. 5.) és iparügyi miniszter is (1948. febr. 26.–1948. aug. 5.). A két munkáspárt egyesítése után az MDP elnöke és az MDP PB (1948. jún. 15.–1950. ápr. 25.). Az MDP KV titkára és az MDP KV Szervező Bizottsága tagja (1948. jún. 15.–1950. ápr. 25.). A Magyar Köztársaság elnöke (1948. aug. 3.–1949. aug. 23.). Az MSZMP KB tagja (1959. dec. 5.–1965. máj. 3.).

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja (Nagy-Budapest, 1945. ápr. 2.–1945. nov. 4.). Nemzetgyűlési képviselő (SZDP, Fejér és Komárom-Esztergom vármegyék Székesfehérvár törvényhatósági jogú várossal 1945. nov. 4.–1947. aug. 31.). Országgyűlési képviselő (SZDP, Fejér és Komárom-Esztergom vármegyék Székesfehérvár törvényhatósági jogú várossal 1947. aug. 31.–1949. máj. 15.; Magyar Függetlenségi Népfront, Fejér megyei lista, 1949. máj. 15.–1950. máj. 8., lemondott; Heves megyei lista, 1958. nov. 16.–1963. febr. 24.; 1963. febr. 24.–1965. máj. 3.).

Az Elnöki Tanács elnöke (1949. aug. 23.–1950. máj. 8.), tagja (1958. nov. 26.–1965. máj. 3.).

A 20. századi magyar szociáldemokrácia és munkásmozgalom-történet egyik meghatározó személyisége. A MÉMOSZ-ban került szoros baráti kapcsolatba Bokányi Dezsővel (1871–1943), akit tanítómesterének tekintett. Tőle sajátította el a szónoki beszéd fortélyait, az ő hatására kezdett el publicisztikai írásokat, tárcákat, kisebb elbeszéléseket írni. Első marxista ismereteit is a Bokányi Dezső által szervezett budapesti VII. kerületi (= erzsébetvárosi) szemináriumokon szerezte, majd 1908-tól a Társadalomtudományi Társaság Szabadiskolájában Szabó Ervin (1877–1918) hallgatója lett. Bokányi javaslatára lett az Építőmunkás című szaklap szerkesztője és a Népszava külső munkatársa. Első írása Valamit az órabérről címmel az Építőmunkásban jelent meg (1908. nov. 12.). A következő évtől a szaklapban rendszeres jelentek meg kisebb dolgozatai lakósztrájkokról, bérharcokról, a szakma egyéb fontosabb eseményeiről. A Népszavában – első írásait itt Weltner Jakab (1873–1936) helyezte el – azonban kisebb szépirodalmi műveket, agitációs verseket is írt. Az I. világháború kitörése után behívták katonának, de sikerült elérnie, hogy mint lapszerkesztő és szakszervezeti funkcionárius hátországi szolgálatot teljesítsen a 32. gyalogezrednél, Cinkotán. 1917-ben pártutasításra bekapcsolódott a közlekedési dolgozók szervezkedésébe, az okt.-ben megalakult Villamos- és Helyiérdekű Vasúti Alkalmazottak Szövetsége ügyvezető titkára lett, s megbízták A Villamos c. szakszervezeti lap szerkesztésével, egyúttal több más kisebb szakfolyóirat (pl. Bányamunkás szerkesztői feladataival is megbízták). Az 1918. jún.-i általános sztrájk után letartóztatták, majd egy büntetőszázaddal Linzbe vitték, ahonnan sikerült visszakerülnie Cinkotára, majd a pártvezetőség kijárta felmentését. A Tanácsköztársaság idején a Budapesti Munkástanács (1919. ápr.-tól Budapesti Központi Forradalmi Munkás- és Katonatanács) tagja. Szerkesztőségi titkárként tkp. egyedül irányította a Népszava kiadását (volt olyan szám, amelyben minden írást ő jegyzett – jóllehet dolgozatai nagy részét név nélkül tette közzé!) Írásaiban ekkor a munkáshatalom és a mellette létező erős szakszervezetek mellett agitált. Azon a véleményen volt, hogy az új hatalom keretei között a szakegyletek új feladata a termelés szervezése, ezt kiegészíti a munkás érdekvédelem akár a kommunista funkcionáriusokkal szemben is. Elutasította a két munkáspárt egyesítését, a két párt és a szakszervezetek viszonyáról írt több elméleti dolgozatát a Vörös Újság nem közölte…

Az 1920-as–1930-as években számos szépirodalmi alkotást (verset, kisprózát) és kritikát jelentetett meg, ill. publicisztikáiban szociális problémákkal, anya- és családvédelemmel, a család és a szocializmus kapcsolatával, nőpolitikával foglalkozott. Irodalmi szerkesztőként a Népszavában és más szociáldemokrata kiadványokban elsősorban Ady Endre, Kaffka Margit, Kassák Lajos, Várnai Zseni műveit közölte, ismertette és elemezte. Maga is rendszeresen tartott önálló előadóesteket kedves szerzőitől, Harcos énekek (1926) címmel kötetbe rendezte és kiadta az ezen esteken megjelentetett „szabadságdalokat”. Részt vett a Társadalmi Lexikon szerkesztésében, amely a magyar munkásmozgalom-történet és az azzal összefüggő társadalmi kérdések első összefoglalása lett (1928). A fasizmus látványos európai térnyerése Szakasits Árpádot, a párt egyre nagyobb befolyással rendelkező vezetőjét arra ösztönözte, hogy kritikusan újra megvizsgálja a magyarországi szociáldemokrácia helyzetét, eredményeit és viszonylagos gyengesége okait. A MÉMOSZ XVIII. közgyűlésén (1936) méltatta a francia népfrontpolitika sikereit, tiltakozott a Gömbös-féle fasiszta törvények ellen. Testvére, Szakasits Antal révén került kapcsolatba Martos Flórával (1897–1938), az illegális KMP egyik vezetőjével. Szakasits Árpád nem zárta ki a kommunistákkal való közös fellépést egy általános sztrájk esetén. A MÉMOSZ elnökeként, a nagy építőmunkássztrájk idején (1935 nyarán) először valósult meg a két munkáspárt akcióegysége, az ennél szorosabb kapcsolat elől azonban azonban Szakasits továbbra is elzárkózott. A sikeresen megvívott nagy sztrájk után járta az országot, megismerte az Alföld és Nyugat-Dunántúl kicsiny és nagyobb településeinek mindennapjait. A Népszava hasábjain 1936 elején számos írásában tette közzé – az akkor divatos szociográfia módszereivel – tapasztalatait az ipari és a mezőgazdasági munkások életkörülményeiről munkaviszonyairól és a földkérdés megoldatlanságáról. Kiss Géza Ormánságot bemutató alapvető művét nagy figyelmet keltő, hosszabb recenzióban méltatta (1938), a bírálatot kiegészítette saját megfigyeléseivel.

A II. világháború kirobbanása és Magyarország hadba lépése új helyzetett teremtett, egy kibontakozó antifasiszta program megvalósításában már Szakasits elképzelhetőnek tartotta a kommunisták részvételét is. A fasiszta Németország Szovjetunió elleni támadása után, 1941. szept.–okt.-ben került sor a baloldali szociáldemokraták és a magyarországi illegális kommunisták közötti újabb kapcsolatfelvételre. Szakasits ugyanakkor tartózkodott a direkt háborúellenes akcióktól, a különböző antifasiszta ideológiák egységességét hirdette egy új népfrontpolitikán belül. Az ő kezdeményezése volt a Népszava híres 1941-es karácsonyi száma, ahol a függetlenségi eszme kimagasló személyiségeit sikerült megszólaltatnia (a vezércikket maga Szakasits Árpád írta A mi földünk: a mi életünk címmel, 1941. dec. 25-én). Az ünnepi szám a magyar közélet különböző világnézetű és eltérő politikai felfogású személyiségeit (pl. Bajcsy-Zsilinszky Endre, Benedek Marcell, Kéthly Anna, Révész Mihály, Szekfű Gyula stb.) szólaltatta meg. A közös nevező a nemzetféltés, a nemzeti függetlenség, a szociális haladás és a háborúellenesség eszméje volt. A karácsonyi szám rendkívüli sikere és mozgósító ereje hatására Szakasits újabb megbeszéléseket folytatott az illegális kommunista párt vezetőivel. Megegyeztek közös akcióbizottság felállításában, Szakasits azonban elutasította a fegyveres ellenállást és a közös szabotázsok szervezését. Az SZDP vezetése azonban a kommunistákkal való tárgyalások megkezdését is ellenezte, és amikor ez kiderült, felmentették főtitkári pozíciójából (de továbbra is ő maradt a Népszava főszerkesztője). Az ország német megszállása (1944. márc. 19.) napján illegalitásba vonult. Részt vett a Magyar Front megszervezésében, majd Kállai Gyulával (1910–1996), a kommunista párt megbízottjával, az SZDP nevében Szakasits Árpád írta alá a két munkáspárt háború utáni együttműködéséről szóló megállapodást. A Magyar Front képviselőjeként okt. 11-én a kisgazda Tildy Zoltánnal együtt fogadta Horthy Miklós kormányzó, akinek átadták a front memorandumát, tényleges együttműködés azonban az okt. 15-i sikertelen kiugrási kísérlet miatt nem jöhetett létre.

A II. világháború utáni években tevékenysége középpontjában a két munkáspárt szövetsége állt. Többször kijelentette, hogy az SZDP szorosan együttműködik a kommunista párttal, de ragaszkodott pártja önállóságához. Kezdeményezőként részt vett a Baloldali Blokk megalakításában, egyúttal támogatta az FKgP szétverésére irányuló kommunista elképzeléseket. Rákosi Mátyás már 1946 tavaszán sürgette a kommunista párt és a szociáldemokrata párt fúzióját, Szakasits azonban sokáig csak „testvéri szövetségről” beszélt, és hangsúlyozta a két párt közötti eltérő értékeket és ideológiai különbségeket. Úgy vélte, hogy a két párt céljai között nincs lényeges eltérés, ám lényeges különbség van az ütemben, a magatartásban és a tónusban. Rákosi az 1947. évi országgyűlési választások előtt, az aug. 1-i csepeli beszédében felvetette a két párt egységesítését. Válaszul Szakasits a Hősök terén, az SZDP országos pártnapján elmondta legendás beszédét (Széles az út, elférünk rajta mindketten, 1947. aug. 19-én). Szakasits azonban nem tudott határozottan fellépni a pártfúziót erőszakosan hirdető Marosánnal szemben, a választások kudarca után viszont az SZDP jobboldala intézett támadást ellene. A jobboldali támadástól Marosán György (1908–1992) védte meg: ennek azonban nagy ára volt. Szakasits Árpád 1948. febr. 13–23. között egy kormánydelegáció tagjaként Moszkvában tartózkodott a magyar–szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés aláírása miatt. Elutazása előtt felhatalmazta Marosán Györgyöt, a párt főtitkárhelyettesét, hogy „az elkerülhetetlenül szükséges intézkedéseket tegye meg.” Marosán 1948. febr. 18-ra összehívta az SZDP nagy-budapesti összvezetőségi ülését, ahol Szakasits Árpád távollétében (és álláspontja megismerése nélkül) döntöttek a két párt egyesüléséről. Szakasits „megdöbbenéssel értesült” a fejleményekről, de elfogadta a döntést (a fúziót megerősítette az SZDP XXXVI. kongresszusa, ahol Szakasits Árpád felszólalásában is támogatta az új párt létrejöttét!) A kényszerfúzió nyomán létrejött Magyar Dolgozók Pártjában (MDP) 1948. jún. 15-én a hatáskör nélküli elnöki posztot kapta meg, egyúttal tagja lett az új Központi Vezetőségnek (KV), az új Politikai Bizottságnak (PB), valamint a Titkárságnak és a Szervező Bizottságnak is. A lemondatott Tildy Zoltán utódaként köztársasági elnökké választották (1948. aug. 3.). Az új, szovjet típusú alkotmány értelmében felállított kollektív államfői testület, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1949. aug. 23-tól lett az elnöke ám ezzel a címmel semmilyen politikai hatalom nem párosult.

A súlytalanná vált, maradék hatalmát vesztett politikust Rákosi Mátyás utasítására letartóztatták (1950. ápr. 24.), egy koncepciós eljárás során, koholt vádak (háborús bűntett, a demokratikus államrend megdöntésére irányuló kísérlet, folytatólagosan elkövetett hűtlenség stb.) alapján első fokon életfogytiglani fegyházra ítélték (1950. nov. 24.), amit a Legfelsőbb Bíróság másodfokon jóváhagyott (1950. dec. 11.). Családtagjait szintén bebörtönözték, ill. kitelepítették. Börtönéből csak 1956. márc. 29-én szabadult (perújítás során, 1956. jún. 27-én rehabilitálták). A forradalom és szabadságharc idején az SZDP újjászervezői korábbi politikai szerepe miatt nem keresték vele a kapcsolatot. Az 1956. nov.-ben hatalomra jutó Kádár-féle vezetés azonban demonstratív célokkal ismét bevonta a politika alsóbb köreibe: 1957-től élete végéig a Hazafias Népfront Országos Tanácsa (HNF OT) tagja, 1958. nov.-től újra országgyűlési képviselő és az Elnöki Tanács tagja, 1959. dec.-től az MSZMP KB tagja lett.

Emlékezet

Szakasits Árpád börtönnaplója szerint, 1955-ben, 67. születésnapján megfogadta, hogy megírja emlékeit és a magyarországi szociáldemokrácia történetét. Élete utolsó éveiben jó néhány írásban összefoglalta történelmi tapasztalatait, életrajzi portrékat írt a számára legfontosabb politikai szereplőkről tanítómestereiről (mindenek előtt Bokányi Dezsőről, Szabó Ervinről, Weltner Jakabról, valamint Ady Endre, József Attila, Várnai Zseni munkásságáról). Az 1960-as években bevonták a párttörténeti kötetsorozat 1939–1945 közötti időszakot feldolgozó munkáiba, ahol elsősorban az egységes munkáspárt kialakulásának fejlődéstörténetét írta meg. Emlékiratait, visszaemlékezéseit már nem fejezhette be. Beszédei, írásai egy része halála után jelent meg (Bakó Ágnes és Kende János válogatásában, 1966). Börtönnaplója részletei a születésének 100. évfordulójára kiadott Szakasits Árpád-emlékkönyvben láttak napvilágot (1988-ban).

Szakasits Árpád Budapesten, a Józsefvárosban született, a fővárosban élt és tevékenykedett, Budapesten hunyt el, a Kerepesi úti Temetőben (később: Mező Imre úti Temető Munkásmozgalmi Panteon) nyugszik. Hamvasztás előtti gyászszertartásán, ravatalánál díszőrséget állt – többek között – Apró Antal, Biszku Béla, Kállai Gyula, Nemes Dezső és Rónai Sándor az MSZMP PB tagjai. A munkásgyászinduló után a kormány nevében Kállai Gyula, a Minisztertanács elnökhelyettese, az MSZMP PB tagja, a HNF OT elnöke, a MÚOSZ nevében Mihályfi Ernő elnök, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának tagja, a Magyar Nemzet főszerkesztője búcsúztatta.

A Magyar Optikai Művek (MOM) művelődési háza 1970-ben vette fel Szakasits Árpád nevét. A névadó ünnepségen felavatták a politikus bronz mellszobrát is (Kisfaludi Strobl Zsigmond alkotása, felavatták: 1970. dec. 3.; az alkotás a rendszerváltás idején eltűnt!) Születésének századik évfordulóján, a kelenföldi városközpontban, a róla 1968-ban elnevezett Szakasits Árpád úton (ma, ismét: Etele út), egészalakos szobrát leplezték le (Marton László alkotása). Ez volt a Kádár-korszak utolsó politikus-emlékműve (felavatták: 1988. dec. 6.; az 1968-ban felállított emléktáblával együtt eltávolították: 1992. szept. 29., ma a szobor a Mementó Parkban látható).

Elismertség

A Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) elnöke (1945–1948 és 1958–1963).

A Hazafias Népfront Országos Tanácsa (HNF OT) tagja (1957–1965). A Magyarok Világszövetsége (MVSZ) elnöke (1959–1963).

Az Országos Béketanács alelnöke, majd elnöke (1963–1965), a Béke Világtanács tagja.

Elismerés

Magyar Szabadság Érdemrend (ezüst, 1946), a Magyar Köztársaság babérággal ékesített nagykeresztje (1947) és nagykeresztje a lánccal (1948), Kossuth Érdemrend (1948), a Köztársasági Elnök Elismerésének aranykoszorúja (1949), a Munka Vörös Zászló Érdemrendje (1958 és 1963).