Névpont.hu

Keresés a következőre: Keresnivaló

    Részletes keresés

    Legfrissebb publikációk
    angyal, széll, szirmai
    Fülep Lajos
    Fülep Lajos emlékezete
    Körmöczy Zsuzsanna
    Körmöczy Zsuzsa emlékezete

    Angyal István

    politikus

    Engel István 


    Született: 1928. október 14. Magyarbánhegyes, Békés vármegye
    Meghalt: 1958. december 1. Budapest

    Család

    Zsidó családból származott. Sz: Angyal Iván (†1970) cipőfűző-készítő kisiparos, Stern Júlia (†1944). Szülei elváltak, nevelőanyja: Sándor Berta (†1978). Testvére: Angyal Teréz (†1944) és Hajnal Ernőné Angyal Vera (†1973). Angyal Iván testvére feleségül vette Stern Júlia testvérét, a kisebbik Stern-lány halála után az öt Angyal gyermek egy családban nevelkedett. Angyal István unokatestvérei: Angyal Gabriella és Angyal Tibor. F: 1950–1954: Sánta Ágnes (†2004). Elvált. Fia: Angyal Péter (1954–). Sánta Ágnes második férje: Abody Béla (1931–1990) író, újságíró, szerkesztő. 

    Iskola

    Hat elemi és négy polgárit végzett (Magyarbánhegyesen, Eleken és Békéscsabán) de származása miatt nem tanulhatott tovább. Magyarország megszállása után, a németek anyjával és Teréz nővérével együtt Auschwitzba hurcolták (1944), ahonnan hármójuk közül csak ő tért vissza. A II. világháború után, Budapesten éretts. (1947), a Pázmány Péter Tudományegyetemen magyar–történelem szakon tanult (1947–1949), de Lukács György első megbélyegzése idején tanára mellé állt, s ezért kizárták (1949), később vasbetonszerelői képesítést szerzett (1951).

    Életút

    A Budapesti Építőipari Lakatos Vállalat építőipari munkása, vasbetonszerelője (1949–1951), Sztálinváros (= Dunapentele, Dunaújváros) építésénél dolgozott (a Sztálin Vasmű építésénél, 1951–1955), az Építőipari Vállalat Autóközlekedési Főosztálya, ill. az átszervezés után a Budapesti Útfenntartó Vállalat művezető technikusa, építésvezetője (1955–1956). Vasbetonszerelőként sztahanovista oklevelet (1952 és 1953) és Kiváló Munkás kitüntetést kapott (1956). Ercsiben három hónapos tartalékos katonai szolgálatot teljesített (1955 tavasza). A Petőfi Kör tagja (1956. júl.). 



    A forradalom kitörésétől részt vett az eseményekben: ott volt a Rádió ostrománál (1956. okt. 23.), részt vett a Szovjetunió elleni demonstráción (1956. okt. 25.), másnap újságot terjesztett; élelmiszert, kötszert szállított a harcolóknak. Csatlakozott a Tűzoltó utcai–Berzenczey utcai fegyveresekhez, mivel összefogta az addig szervezetlenül tevékenykedő felkelőket, a felkelőcsoport nemsokára parancsnokává választotta (1956. okt. 28.). Mindvégig a békés kibontakozás mellett szállt síkra, a szovjetek azonban nem tartották be a fegyverszünetet, megbeszéléseket kezdeményezett a legfontosabb politikai vezetőkkel. Mint a felkelőcsoport parancsnoka tárgyalt Nagy Imrével (1956. okt. 29.), Janza Károllyal, Kádár Jánossal és Münnich Ferenccel (1956. okt. 30.). A forradalom fő céljának egy antitotalitárius, demokratikus, idealizált szocialista rendszer megteremtését, a sztálini és tőkés restauráció elkerülését tekintette. Nov. 1-jéig több ízben is felkereste Kádár Jánost, bízott abban, hogy a párt első titkára a felkelők élére áll majd, és átveszi a forradalom vezetését. A szovjet intervenció után is naivan hitt a tiszta forradalomban, úgy vélte, hogy felkelőcsoportjuk az igazi szocialista forradalmat kívánja megvalósítani (1956. nov. 7-én, az októberi forradalom tiszteletére a nemzeti zászlók és a fekete zászlók mellett a vörös zászlókat is kitűzette a Tűzoltó utcai házakra). Nov. 8.-áig harcolt a túlerő ellen, majd a Péterfy Sándor utcai Kórházban röplapokat készített és terjesztett az új, törvénytelen kormány ellen. Többször próbált kapcsolatba lépni Kádárral, akit ekkor már első számú felelőssé tett meg a kialakult helyzetért. A kórházban fogták el (1956. nov. 16-án); első fokon a Fővárosi Bíróság Tutsek Gusztáv tanácsa (1958. ápr. 17.), másodfokon a Fővárosi Bíróság Cieslár Viktor tanácsa ítélte halálra (1958. nov. 27.), kivégezték (1958. dec. 1.). 

    Emlékezet

    Magyarbánhegyesen (Csanád vármegye; ma: Békés megye, Mezőkovácsházai járás) született, szülőfalujában emléktábla őrzi emlékét (szülőházán, Kossuth utca 22.; 1990. okt. 23-ától). Az auschwitzi koncentrációs táborban anyját rögtön balra állították, Teréz nővérét, szökési kísérlete miatt, nyilvánosan felakasztották. Hazatérése után Budapesten telepedett le, érettségi után magyar–történelem szakon kezdte meg bölcsészeti tanulmányait: a Rudas László által elindított Lukács-vitában a megtámadott filozófus mellé állt, ezért – elsősorban Andics Erzsébet nyomására – eltávolították az egyetemről. Házassága után Dunapentelére költözött (a Sztálin Vasmű építésén dolgozott, munkásszállóban lakott: 1951–1953).

     

    Miután a Nagy Imre-kormány leállította a nehézipari beruházásokat, visszatért Budapestre az Üllői úton, a Nagyvárad tér közelében lakott (Üllői út 115.). Az Angyal-házaspár híres lakása a társasági közélet központjává vált. Gyakori vendég volt náluk legjobb barátja Gáli József, valamint Galgóczi Erzsébet, Fejes Endre (és felesége Balázs Éva), majd később csatlakozott hozzájuk Csongovai Per Olaf és Eörsi István. A társaságot „cirkuszkocsinak“ nevezték, ahol Angyal István vezetésével rendszeresen értékelték a belpolitikai eseményeket, és Angyal István tkp. politikai szemináriumokat tartott, ahol antietatista tételeit ismertette, s Lenin Állam és Forradalom c. műve alapján többször hangsúlyozta egy új szocialista forradalom szükségességét. Budapesti lakóhelyén is emléktábla őrzi Angyal István és harcostársai emlékét (1995-től). Az Üllői út és a Nagykörút kereszteződésénél közterületet neveztek el róla (Angyal István park, 1996-tól). A felkelőcsoport főhadiszállását Angyal István a Tűzoltó utcában rendezte be: a Tűzoltó utca 36. eredetileg a Belügyminisztérium (BM) garázsának földszinti épülete volt. A néhány fős fegyveres őrségből nőtt ki az a 100–200 fős felkelőcsoport, amely a végsőkig ellenállt a szovjet inváziónak. A felkelőcsoportok önszervező módon alakultak, Angyal Istvánt formálisan nem választották meg parancsnoknak, karizmatikus egyénisége és szervezőtehetsége alapján vált vezetővé, sőt idővel a legtöbb ellenálló csoport is elismerte a Tűzoltó utcaiak befolyását.

     

    A szovjet csapatok két irányból érkeztek a fővárosba: északon Vác, délen Cegléd és Kecskemét felől. A déli irányból jövő megszálló hadsereg ellen a Ferencváros (IX. kerület) és a Józsefváros (VIII. kerület) városrészekre összpontosították a forradalom védelmét: a szűk belsőkerületi utcákba a tankok nem tudtak behatolni, ill. a gerillaellenállást vagy a barikádellenállást a keskeny sikátorok kapuiból és pinceablakaiból könnyebb volt megszervezni. Tankokkal nem lehetett elfoglalni a szűk utcák szabdalta városrészt, az ellenállók a jó helyismeret birtokában pedig sokkal mozgékonyabbak voltak. Angyal István sokáig nem akarta elhinni, hogy csapatai kivonulása után a Szovjetunió ismét megszállja az országot: valójában azonban csak arról volt szó, hogy a forradalom első napjaiban a szovjet katonai alakulatok nagy része demoralizálódott, közülük nem kevesen szimpatizáltak a magyarországi eseményekkel, szükség volt friss erőkkel felváltani a „leharcoltakat“. Angyal István a végsőkig bízott a békés rendezésben többször tárgyalt Kádárral és Nagy Imrével: hajlandó volt elfogdani a Nagy Imre-kormányt, ha eltávolítják onnan a régi sztálinista figurákat, és demokratikus reformokat vezetnek be. A Tűzoltó utcai felkelőcsoport nov. 5-e után is kitartott, Angyal István mindvégig a fegyveres harc védelmi jellegét hangsúlyozta. A szovjet parancsnokság csakis a feltétel nélküli megadást fogadta el, s a nyugati követségekkel sem sikerült felvennie a kapcsolatot. Az ellenállást addig tartotta célravezetőnek, amíg élvezte a lakosság bizalmát, s amíg sikerült megszerveznie az ostrom alatt lévő területek élelmiszer-ellátását. (Kenyeret a Gát utcai pékségből szerzett). A szovjet tankok valóban nem tudtak bevonulni a szűk belsőkerületi utcákba, ám azt a házat, ahonnan lövések érték őket rommá lőtték! Nov. 8-ára Angyal István is belátta, hogy az ellenállás értelmetlen és a további véráldozatok elkerülése érdekében beszüntetik a harcot.

     

    Angyal István illegalitásba vonult, a Péterfy Sándor utcai kórházban rejtőzött el, a harcot azonban nem adta fel: röplapokat szerkesztett és terjesztett, úgy vélte, hogy a fegyveres küzdelmet az ideológiai harccal kell felváltani. Az ellenállás központjában, a Tűzoltó utca 36–38. számú épületek helyén, a Salkaházi Sára parkban Angyal István emlékművét alakították ki (márvány emlékmű, Szórádi Zsigmond alkotása, felavatva: 2009. jún. 9-én). A Péterfy Sándor utcai Kórházban, egy elkülönített helyiséget rendezett be, amelyet csak jelszóval lehetett megközelíteni. Kezdetleges sokszorítással itt készítette írógéppel, stencilezve ellenállásra és sztrájkra buzdító röplapjait (1956. nov. 9–16-ig). Nov. 16-án tartóztatták le, a Fő utca–Gyorskocsi utcai fogdában írta meg emlékiratait (1956. nov. 17.–25.), amelyet utóbb még több „önvallomással“ is kiegészített. A Népbíróság B. Tóth Matild vezette különtanácsa Angyal István elsőrendű vádlottat Eörsi István másodrendű vádlottal izgatással vádolta. A Fő utcai fogdából a Markó utcába vitték tárgyalásra. Angyal István ügyét utóbb elkülönítették Eörsiétől, egyes vélemények szerint azért, mert vallomás helyett az emlékirataiban megfogalmazott politikai hitvallását ismételte. Kitartott amellett, hogy 1956 szocialista forradalom volt, az eseményekben résztvevők a szocializmus megtisztításáért küzdöttek, azokért a célokért, amelyekért egykoron maga Kádár János is küzdött. Követelte Kádár János tanúként való meghallgatását (erre nem kerülhetett sor, Angyal István ügyét leválasztották Eörsi István és társai „bűnperéről“, 1957. máj. 14-én). 

     

    Az új koncepció szerint Angyal István felkelőparancsnok, Szirmai Ottó (1926–1959) parancsnokhelyettes és Széll Sándor (1925–1985) műegyetemi tanársegéd, diákmozgalmi vezető lettek a fő vádlottak. Összefüggő vádirat tkp. nem is volt, a vád lényege az volt, hogy egy szélsőséges ellenforradalmi csoport nov. 5-e után is ellenállt, s az ellenállás fő központja a Péterfy Sándor utcai Kórház volt. Valójában Angyal István (és Szirmai Ottó) nem is ismerte Széll Sándort, aki a műegyetemi Vízépítés Tanszéken dolgozott, mint tanársegéd, s egy ún. „ellenforradalmi Fehér Könyv“ (= Ellenfehérkönyv, azaz a kádári Fehér Könyv cáfolata, egyúttal kiegészítve a szovjet invázió áldozatairól) gyűjtött adatokat. A közös platform a nov. 5-i ideológiai ellenállás szervezése volt, amely súlyosabb bűnnek számított az „ellenforradalmi izgatásnál“. Angyal István személyében – az új „vádirat“ miatt – ez perújításnak számított: elsőfokon az új tárgyalás 1958. ápr. 17-én, másodfokon 1958. nov. 27-én ítélte halálra. Nem kért kegyelmet: Szirmai és Széll igen. Szirmai Ottó kérvényét elutasították (1959. jan. 22-én végezték ki), Széll Sándorét nem (életfogytiglani börtönbüntetést kapott, az általános amnesztia után szabadulhatott, 1963-ban). Angyal Istvánt, a forradalom vezetőinek többségéhez hasonlóan a Kisfogházban (Budapest X. kerület Kozma utca 13.) végezték ki. A halálbüntetések színhelye 2001-től Kisfogház Emlékhely. Angyal István a Rákoskeresztúri Újköztemetőben, a 301-es parcellában nyugszik, sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság védetté nyilvánította (2002-ben). A 300-as parcellában látható Jovánovics György szobrászművész alkotása (az 1992-ben felavatott mártíremlékmű, thanatoplasztika). Az emlékműre még 1989-ben írták ki a pályázatot; az emlékmű három részből: a nyitott sírból, a szentélyépületből és a szomszédos parcellában nyugvó, Angyal István végrendelete nyomán híressé vált „rusztikus kőből“ áll. Angyal István búcsúlevelében írta, hogy nagy, rusztikus kő legyen a „névtelen csőcselék“ emléke. A nekropolisz kőtömbjei között börtönfolyosóra emlékeztető keskeny út vezet át, ezen lehet eljutni a végrendeletben említett nyers, megmunkálatlan rusztikus, negyven tonnás kőtömbhöz, amelybe középütt egy kis nyílást faragtak. Ez a Halál Kapuja, amelybe az emlékezők az évfordulókon virágokat, mécseseket helyezhetnek el.

     

    A Kádár-rendszerben Angyal Istvánt az „ellenforradalom“ meghatározó személyiségeként értékelték. Gyurkó László szerint a zsidó származású Angyal István a felkelők legvérengzőbb csoportját vezette! A rendszerváltozás előtti magyar ellenzéki kiadványok 1956 évfordulóin rendszeresen megemlékeztek a Tűzoltó utcai felkelőkről és vezetőjükről; Balaskó Jenő balladát írt róla (Angyal Pista balladája, 1988). Először Eörsi István írt róla (a szamizdat Beszélőben, 1985-ben), ill. ő közölte le először búcsúlevelét (szintén a szamizdat Beszélőben, 1987-ben megjelent még Eörsi István művében: Emlékezés a régi szép időkre, 1988). Az első életrajzot Lukácsy András írta róla (Felismerem-e Angyal István?, 1990; Angyal szállt le Budapestre, 2. kiadás, 2006). Angyal István önvallomásait, mint politikai ars poeticáját Eörsi László közölte (a Múltunk c. folyóiratban jelent meg, 1995-ben; megjelent még a szerző Angyal István című, az életrajzot feldolgozó első tudományos monográfiában is, 2008-ban). Lugossy István Angyal István – Tűzoltó utca 1956 (1996) címmel dokumentumfilmet rendezett életéről. A forradalom 50. évfordulóján, a Budapesti Kamaraszínház bemutatta Kornis Mihály Kádárné balladája c., az Angyal István tárgyalásáról szóló színművét (2006-ban). A forradalom 60. évfordulója tiszteletére az 1956-os Emlékbizottság Angyal István-pályázatokat írt ki a hősök és áldozatok emlékére (2016-ban). A forradalom legendás tisztességű alakja bevonult az 1956-os folklórba is (egyik oldalon a forradalmárok: Angyal–Széll–Szirmai, másik oldalon az új rend emberei: Kádár–Apró–Dögei!).

    Elismertség

    Magyarbánhegyes díszpolgára (posztumusz, 2008). 

    Főbb művei

    F. m.: A. I. saját kezű vallomása – 1956. dec. A szöveget gondozta, a bevezető tanulmányt írta Eörsi László. Az előszót írta Eörsi István. (Múltunk 1995)

     

    röplapjai: Sztrájkot! (1956. nov. 9.)
    Nem. (1956. nov. 9.)
    „Nem azért vagyink, hogy igazat mondjunk!“ (a Népszabadság 1956. nov. 12-i címlapjából, 1956. nov. 12.)
    Felhívás. (1956. nov. 12.)
    Nem alkuszunk, nem parolázunk. (1956. nov. 12.)
    Kikkel tárgyaltok? A munkástanácsok részére. (1956. nov. 14.)
    Kis politikai lexikon. (1956. nov. 14.)
    Megvédjük a forradalmat! (1956. nov. 15.)
    Már csak Ti. (1956. nov. 15.). 

    Irodalom

    Irod.: A. I. búcsúlevele. Közli Eörsi István. (Beszélő, 1987)
    Eörsi István: Emlékezés a régi szép időkre. (Bp., 1988; 2. kiad. 1989; 3. kiad. 2006)
    Lukácsy András: Egy kommünár a huszadik századból. A. I. életútja Auschwitztól. (Kapu 1989)
    Lukácsy András: Felismerem-e A.I.-t? Levelek fiának, Németországba. (Bp., 1990)
    Gubucz Katalin: Akiből kétszer csinált mártírt a történelem. Emléktábla A. I.-nak. (Békés Megyei Hírlap, 1990. szept. szept. 22.)
    Kertész Ákos: A. I. 1956-os mártír életéből. (Magyar Nemzet, 1991. jún. 3.)
    Pongrátz Gergely–Obersovszky Gyula–Rajna Tibor: In memoriam A. I. (Élünk 1992)
    Eörsi László: A Tűzoltó utcai fegyveres csoport a forradalomban. Monográfia. (Bp., 1993)
    Eörsi László: Egy hithű forradalmár. A. I. (Rubicon 1995)
    Jobbágyi Gábor: „Kegyelmet nem kérek.” Szirmai Ottó, A. I. és társaik pere. (Valóság, 1996)
    Eörsi László: Ferencváros. A kerület fegyveres csoportjai. (Az 1956-os Intézet kiadványa. Bp., 1997)
    Eörsi István: Szép kerek számok. (Népszabadság, 1998. okt. 14.)
    A. I. levele a Markó utcai fogságból. Közreadja, a kísérő tanulmányt írta Eörsi László. (Élet és Irodalom, 2000. 48.)
    Abody Rita: Halottas szoba. Magzati emlékek ötvenhatból. (Magyar Lettre Intenrational, 2004)
    Lukácsy András: Angyal szállt le Budapestre. Apa és fia. (2. bőv. kiad. Bp., 2006)
    Dobai Péter: A. I.-ról. 1956 a Ferencvárosban. (Ferencvárosi Almanach. Bp., 2006)
    Eörsi László: A. I. 1928–1958. Kismonográfia. A függelékben A. I. önvallomásai. (Bp., 2008)
    Tóbiás Áron: A. I. balladája. (Kapu, 2013)
    Röhrig Géza: A. I. (Élet és Irodalom, 2016. 8.).

     

    neten: http://www.holmi.org/2013/11/lukacsy-andras-fogd-fel-jateknak

    Szerző: Kozák Péter
    Műfaj: Pályakép
    Megjelenés: nevpont.hu 2016

    Foglalkozások

    agrárpolitikus (13), állatorvos (70), állattenyésztő (16), antropológus (12), atléta (18), bakteriológus (14), bányamérnök (38), belgyógyász (77), bencés szerzetes (30), bibliográfus (22), biofizikus (12), biokémikus (36), biológus (180), bíró (13), bőrgyógyász (17), botanikus (61), ciszterci szerzetes (16), csillagász (16), diplomata (27), edző (69), egyházi író (20), énekes (14), entomológus (24), építész (66), építészmérnök (26), építőmérnök (31), erdőmérnök (44), esztéta (32), etnográfus (77), evangélikus lelkész (13), farmakológus (18), feltaláló (23), festő (121), festőművész (118), filmrendező (14), filológus (56), filozófus (75), fizikus (109), fiziológus (14), fogorvos (18), földbirtokos (12), földmérő mérnök (19), folklorista (32), fül-orr-gégész (22), gazdasági mérnök (99), gazdasági vezető (10), gazdaságpolitikus (23), genetikus (12), geofizikus (14), geográfus (53), geológus (69), gépészmérnök (154), grafikus (66), gyermekgyógyász (34), gyógypedagógus (14), gyógyszerész (39), hadtörténész (15), helytörténész (14), hidrológus (13), honvéd tábornok (60), honvédtiszt (21), ifjúsági író (10), iparművész (16), író (907), irodalomtörténész (266), jezsuita szerzetes (11), jogász (302), jogtörténész (18), karnagy (12), kémikus (170), kertész (31), kertészmérnök (20), klasszika-filológus (42), kohómérnök (23), költő (173), könyvtáros (63), közgazdász (169), kritikus (52), kultúrpolitikus (19), labdarúgó (32), levéltáros (88), matematikus (94), mérnök (675), meteorológus (14), mezőgazda (118), mezőgazdasági mérnök (98), mikológus (12), mikrobiológus (22), miniszterelnök (15), műfordító (196), műgyűjtő (18), művelődéstörténész (34), művészeti író (14), művészettörténész (90), muzeológus (81), nagybirtokos (63), neonatológus (14), neurológus (42), neveléstörténész (11), növénynemesítő (29),


    © Névpont, 2018. | A címszavakat írta, szerkesztette: Kozák Péter | Kapcsolat: kozakpeter@nevpont.hu, nevpont@kozakpeter.hu