Névpont.hu

Keresés a következőre: Keresnivaló

    Részletes keresés

    Legfrissebb publikációk
    Fejes Endre
    Fejes Endre: Mocorgó
    Karinthy Frigyes
    Karinthy és Micimackó
    Uborkafa

    Nagy Imre

    politikus, miniszterelnök, közgazdász


    Született: 1896. június 7. Kaposvár
    Meghalt: 1958. június 16. Budapest

    Család

    Szegényparaszti családból származott. Sz: Nagy József (1869–1925) uradalmi cseléd, Szabó Rozália (1877–1969). Testvére: Hubay Gyuláné Nagy Mária és Schossberger Ferencné Nagy Terézia. F: 1925-től Égető Mária (1902–1978). Leánya: Nagy Erzsébet (1927– 2008) újságíró, szerkesztő, fordító.

    Iskola

    Elemi iskoláit Kaposvárott és Pécsett végezte (1902–1907), a kaposvári állami főgimnáziumban négy osztály végzett (1907–1912), géplakatos segédlevelet szerzett (1914), a kaposvári felsőkereskedelmi iskolában tanult tovább (1914–1915). Az MTA tagja (l.: 1950. dec. 2.; r.: 1953. máj. 30.–1955. máj. 14.; tagságáról „lemondott”: 1955. máj. 14.; tagsága „kérésére” helyreállítva: 1956. okt. 20.).

    Életút

    Tanulmányait megszakítva az I. vh. idején behívták katonának (1915. máj.), az olasz fronton szolgált, a harmadik isonzói csatában (1915. okt. 18.–nov. 4.) megsebesült. Felgyógyulása után a keleti hadszíntérre került (1916. jún. 10.), géppuskás őrvezetőként szolgált, egy orosz támadás során sebesülten fogságba esett (1916. júl. 28.), a Bajkál-tó mellett fekvő berezovkai lágerben tartották fogva. Autodidakta módon művelte magát (pl. megtanult franciául), s a hadifogságban ismerkedett meg a szocialista, elsősorban a marxista eszmékkel. Az októberi forradalom után tagja lett a táborban megalakult internacionalista szociáldemokrata szervezetnek (1918. márc.), majd csatlakozott a Vörös Gárdához (1918. jún.). Az 1. omszki internacionalista osztag katonájaként a csehszlovák légió ellen harcolt, de ismét fogságba esett (1918. szept.). Sikeres szökését (1919. ápr.) követően Irkutszk környékén dolgozott, s részt vett a fehér uralom elleni felkelésben (1919. dec.). A Vörös Hadsereg bevonulása (1920. febr.) után felvették az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Pártba (1920. máj. 10.). Irkutszkban pártmunkás, a hadifoglyok ügyeit intéző ún. likvidációs bizottságban dolgozott, majd rövid időre bekerült a Csekába. A bolsevik párt helyi magyar szekciója agitációs és propaganda csoportjának vezetőségi tagja (1920. máj.-tól), majd a magyar szekció instruktora (1921. jan.-tól.). A párt Moszkvába hívatta (1921. márc.), és egy „második Tanácsköztársaság” előkészítésének feladatával számos társával együtt egy hadifogoly-szállítmánnyal illegális pártmunkára Magyarországra küldték (1921. máj.). Hazatérése után a kaposvári fogyasztási szövetkezet raktárosa (1921–1922), az Első Magyar Általános Biztosító Társaság helyi fiókintézetének tisztviselője (1922–1927). Az MSZDP tagja (1922), a párt kaposvári szervezetének vezetőségi tagja (1922–1924), de Vági István híveként kizárták a pártból (1925. máj. 17.). A KMP legális fedőszervezetének szánt Magyarországi Szocialista Munkáspárt kaposvári szervezetének alapító tagja és egyik vezetője (1926. jan.-tól). A rendőrség politikai nyomozó osztálya letartóztatta (1927. febr. 27.), mivel nem tudták rábizonyítani az illegális kommunista szervezkedés vádját, két hónap vizsgálati fogság után szabadlábra (1927. ápr. 22.), s egyúttal rendőri felügyelet alá is helyezték. Állását elvesztette, a Phoenix Biztosító Társaság biztosítási ügynöke, ugyanakkor bekapcsolódott a KMP illegális tevékenységébe. A rendőrség egyre fokozottabb figyelme miatt Bécsbe emigrált (1928. márc.), a KMP Titkárságának alárendelt ún. falusi osztály vezetőjeként álnéven két ízben is hosszabb ideig Magyarországon működött, az engedély nélkül kiadott Parasztok Lapja szerkesztője (1928. szept.–1929. máj. és 1929. szept.–dec.). A KMP-n belüli viták során Lukács György hívének számított, a szocializmusba történő lassabb, több szakaszban történő átmenet híve volt. Küldöttként részt vett a KMP II. kongresszusán (a Moszkva melletti Aprelevkában, 1930. febr. 27.–márc. 15.). A kongresszuson nézetei miatt jobboldali, opportunista elhajlónak bélyegezték, s leváltották a falusi osztály éléről. Önkritikát gyakorolt, és mivel a pártban nem kapott funkciót, kérte, hogy Moszkvában maradhasson (1930. márc. 16.). A Kommunista Internacionálé Nemzetközi Agrárintézete Nyugat- és Közép-európai Osztálya tud. segédmunkatársa, majd tud. főmunkatársaként (1930. ápr.–1936. jan.) számos tanulmányt közölt orosz és magyar nyelven a magyarországi agrárhelyzetről. A Kommunista Internacionálé Nemzetközi Lenin Iskolája magyar szektorának vezetője (1932). Ekkor már rendszeresen közölt agrárközgazdasági dolgozatokat – különböző álneveken: Hévizy András és Pórfi Kiss János néven.

    A Kirov-gyilkosság után megkezdődött tisztogatások során, Kun Béla nyomására, a párttagrevízió során kizárták a KMP-ből és munkahelyéről is elbocsátották (1936. jan. 8.), rövidesen azonban megkapta a szovjet állampolgárságot (1936. márc.), s a Szovjetunió Központi Statisztikai Hivatalában egy statisztikai kiadvány összeállítására kapott megbízásos állást (1936. jún.–1938. márc.), majd a moszkvai magyar folyóirat, az Új Hang külső munkatársa (1938–1940). A nagy sztálini terrorhullámot valószínűleg Kun Béla és köre személyes tragédiája miatt sikeresen vészelte át, mindössze néhány napra tartóztatták le (1938. márc. 4–8.). Szántó Zoltán, a KMP új vezetője közbejárására visszavették a pártba (megrovással, 1939. febr. 3.). Az Össz-szövetségi Rádióbizottság magyar szerkesztőségének munkatársa (1940. febr.–1941. jún.). A Szovjetunió német megtámadása (1941. jún. 22.) után önként jelentkezett a Vörös Hadseregbe, az NKVD front mögötti diverziós akciókra szerveződött különleges alakulatához (1941. júl. 7.), majd a hadsereg Főparancsnokságának V. Osztályához osztották be, de még az ősszel visszakerült a rádió magyar adásához. A Kossuth Rádióra átkeresztelt magyar adás szerkesztője (1943 őszétől), majd Rákosi Mátyás javaslatára felelős szerkesztője (1944. szept. 16.–okt. 26.). A párt külföldi bizottságának megbízásából kidolgozta a magyarországi földreform tervezetét (1944. szept.). Múltja és származása révén a szovjet vezetés jóváhagyásával a magyar párt élvonalába emelkedő Nagy Imre az MKP négyfős központi vezetősége tagjaként tért vissza Magyarország német uralom alól felszabadított területére (1944. nov. 7.). Szegeden részt vett az Ideiglenes Nemzetgyűlés Előkészítő Bizottságának tevékenységében. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja (Hódmezővásárhely, 1944. dec.–1945. nov.), nemzetgyűlési (Szabolcs és Szatmár–Bereg választókerület, 1945–1947) és országgyűlési képviselő (Bihar és Hajdú választókerület, 1947–1949; Somogy vármegye, 1949– 1953; Somogy megye, 1953–1958). Az MKP, ill. az MDP Központi Vezetősége (KV, 1944. nov.–1955. ápr. és 1956. okt.) és a PB tagja (1945. máj. 22.–1949. szept. 3.; 1951. márc. 1.–1955. ápr. 14.; 1956. okt. 23/24.–1956. okt. 28.). Az Ideiglenes Nemzeti Kormány földművelésügyi minisztereként (1944. dec. 22.–1945. nov. 15.) nevéhez fűződik a földreform (1945. évi 6. tc.) végrehajtása (= teljesen kisajátították az 1000 hold fölötti nagybirtokokat, kevés kivétellel a 100–1000 hold közöttiek 100 holdon felüli részét stb.), amelynek során 642 ezer földigénylőt juttatott 2–10 hold földhöz. A földosztásról szól törvényt Nagy Imre először a nyíregyházi követek előtt ismertette (a helyi szálloda nagytermében, 1945. márc. 11-én) s ezt követően terjesztette a kormány elé (1945. márc. 17-én; a földek kiosztása 1945. márc. 29-én kezdődött el Pusztaszeren, a Pallavicini- birtokon). Az új koalíciós kormány belügyminisztere (1945. nov. 15.), de hamarosan kiderült, hogy nem alkalmas az MKP-nek a hatalom megragadására szánt egyik legfontosabb poszt betöltésére, „megromlott egészségi állapotára” hivatkozva távozott a tárca éléről (1946. márc. 20.). Az MKP KV titkárságának tagjaként (1946. ápr. 23-ától), a Falusi Osztály, a Közigazgatási Osztály és a miniszteriális pártszervezet felügyelete tartozott hozzá. Az újabb választásokat követően az Országgyűlés elnöke (1947. szept. 16.–1949. ápr. 12.). Mivel nem értett egyet a sztálini rendszer gyors és kíméletlen felépítésével, határozottan ellenezte a mezőgazdaság gyors kollektivizálását, meg kívánta menteni a falu szerkezetében a legnagyobb értéknek tartott birtokos parasztságot, ellenezte a gazdagparasztság (kulákság) likvidálását; szembe került a Rákosi-féle pártvezetéssel, de Moszkvával is. Érveit a Nézeteltéréseink c. vitairatában fejtette ki, azonban vereséget szenvedve, 1930 után újabb önkritikára kényszerült (1949. szept. 2.). A párt legfelső vezetéséből kizárva az újonnan megalakult Magyar Közgazdaság-tudományi Egyetem és a Magyar Agrártudományi Egyetem ny. r. tanárává nevezték ki (1948. szept. 15.–1950). Az apparátusba való visszahívása után az MDP KV Adminisztratív Osztályának vezetője (1950. ápr.–1952. júl.), a KV titkára (1951. márc.–1953. jún.), egyúttal élelmezési (1950. dec. 16.–1952. jan. 5.) és begyűjtési miniszter (1952. jan. 5.–1952. nov. 14.), a Minisztertanács elnökhelyettese (1952. nov. 14.–1953. júl. 4.). – Sztálin halála után az új szovjet vezetés az új koncepció részeként Rákosi Mátyással az élen személyre szóló meghívással az MDP nyolc vezetőjét Moszkvába hívatta. A megbeszélések során (1953. jún. 13–16.) durva hangnemben éles kritikával illették Rákosit, és utasították, hogy adja át a kormányfői posztot Nagy Imrének, akit, miután az MDP KV ülése (1953. jún. 27–28.) jóváhagyta, az Országgyűlés Magyarország miniszterelnökévé választott (1953. júl. 4.). A nevével fémjelzett, megváltozott kommunikációval kísért ún. új szakasz során kísérletet tett az addig elkövetett hibák kijavítására, és igyekezett visszatérni a törvényesség talajára. Gazdaságpolitikájában a nehéz- és hadiipar erőltetése helyett a könnyűiparra és a mezőgazdaságra helyezte a hangsúlyt. Csökkentette a mezőgazdasági termékek kötelező beszolgáltatásainak mértékét, az életszínvonal javítása érdekében béremeléseket, árleszállításokat hajtott végre. Véget vetett az erőszakos kollektivizálásnak (sőt lehetővé tette a kilépést a téeszekből), felszámolta az internálótáborokat (1953. júl. 26.), megszüntette a kitelepítést, eltörölte a rendőrbíráskodást (1953. aug. 14.). Kormányra kerülése után megkezdődött, de vontatottan haladt a koncepciós perek felülvizsgálata (ez is elsősorban a kommunista elítélteket érintette). A közélet viszonylagos demokratizálására, a párton kívülieknek a politikai életbe történő bevonására kezdeményezte a Hazafias Népfront életre hívását (1954. okt. 23.). Az intézkedések hatására szabadabb lett a sajtó, megújult a kulturális élet. Hivatali ideje alatt kidolgozták a magyar mezőgazdaság, az egész gazdaságirányítás és a gazdaságpolitika új programját. Nagy Imre reformjait Rákosi és a mögötte álló pártapparátus következetesen akadályozta, s Georgij Malenkov miniszterelnök leváltása (1955. febr.) után a szovjet vezetést végleg ellene fordította. Nagy Imre, aki eszmerendszerében egyre inkább a nemzeti kommunizmushoz közelített, már 1954. dec.-ében elutasította Moszkva döntőbírói szerepét, majd megtagadta előttük az önkritikát is (1955. jan. 8.). Hamarosan kisebb szívinfarktust kapott (1955. jan. 28.), ami tovább gyengítette pozícióit: gyógykezelés címén Rákosiéknak sikerült teljesen elszigetelniük. A megerősödött Rákosi nyomására a KV elvetette az új szakasz irányvonalát, és újra az iparosítást állította a középpontba (1955. márc. 2–4.), majd Nagy Imrét pártellenes tevékenység és frakciózás vádjával kizárták a PB-ből és a KV-ból (1955. ápr. 14.), ezt követően az Országgyűlés kormányfői tisztéből is felmentette (1955. ápr. 18.).

    A párt- és állami tisztségeitől megfosztott, majd az MDP-ből is kizárt (1955. dec. 3.) Nagy Imre körül hamarosan egy párton belüli reformerekből (írók, újságírók, más értelmiségiek, mellőzött vagy meghurcolt funkcionáriusok) álló csoportosulás (az ún. pártellenzék) alakult ki. Az SZKP XX. kongresszusa (1956. febr.) után megkezdődött desztalinizációs folyamat, Rákosi leváltása, Nagy Imre számára újra megnyitotta az utat a párt és a hatalom felé. Hosszas alkudozás után saját kérésére, de úgy vették vissza az MDP-be (1956. okt. 13.), hogy nem kellett önkritikát gyakorolnia. Az 1956. okt. 23-án kirobbant forradalom egyik első követelése az ő kormányfői kinevezése volt. Aznap este beszédet tartott a Parlament előtt összegyűlt tömegnek, amelyben reformokat ígért. Okt. 23/24-én éjjel megtartott KV-ülésen kooptálták a párt vezető testületeibe, majd a pártvezetés kérésére elvállalta a miniszterelnöki posztot (1956. okt. 24.). Programja egy nemzeti sajátosságokat figyelembe vevő demokratikus szocializmus megvalósítása volt, ugyanakkor elsődleges feladatának a rend helyreállítását tekintette. Először statáriumot rendelt el, kijelentette, hogy a békés tüntetés ellenforradalommá fajult, s bántatlanságot ígért a felkelők számára, ha leteszik a fegyvert (okt. 24–25.). A szovjet vezetés Magyarországra küldött képviselőivel, Anasztasz Mikojannal és Mihail Szuszlovval folytatott tárgyalások során hamarosan komoly politikai engedményeket sikerült elérnie, miközben biztosította őket, hogy Magyarország lazább kötődéssel, de továbbra is a szocialista tábor része marad. Okt. 28-i nyilatkozatában az okt. 23-a óta zajló eseményeket nemzeti demokratikus mozgalomnak nyilvánította, bejelentette az Államvédelmi Hatóság megszüntetését, a szovjet csapatok kivonását Budapestről, és tárgyalások megkezdését az egész ország területéről történő kivonulásukról. Ígéretet tett az általános amnesztiára, a felkelők bevonásával egy új felállítandó karhatalomra (nemzetőrség), valamint a nemzeti jelképek és ünnepek visszaállítására. Okt. 28–31. között az MDP hat fős elnökségének tagja, majd bekerült az MDP helyébe lépő új párt, az MSZMP ideiglenes vezetőségébe is. Okt. 30-án kihirdette a többpártrendszer visszaállítását (nov. 3-án ebben a szellemben alakította át a kormányát). Nov. 1-jén ideiglenesen átvette a külügyminiszteri posztot is, s mivel többszöri tiltakozása ellenére a kivonulás helyett újabb szovjet egységek érkeztek az országba, bejelentette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből, és deklarálta az ország semlegességét. A nov. 4-i szovjet támadás megindulásakor rövid drámai szózatot intézett az ország népéhez, majd munkatársaival és a családtagokkal együtt a jugoszláv követségre menekült. A Kádár János vezetésével megalakult új magyar hatalom a bántatlanság és szabad elvonulás ígéretével kicsalta a követségről, a szovjet hatóságok elfogták (1956. nov. 22.), és a romániai Snagovba hurcolták. Miután lemondással, és a forradalom alatti tevékenységének megtagadásával nem volt hajlandó az intervenciót és Kádár János ellenkormányát legitimálni, a szovjet és magyar vezetés egyeztetése nyomán letartóztatták (1957. ápr. 14.), és visszaszállították Budapestre. Az MSZMP KB Kádár János előterjesztése nyomán határozatban döntött az ellene indítandó, perről (1957. dec. 21.). Nagy Imre már az eljárás ún. vizsgálati szakaszában sem volt hajlandó együttműködni kihallgatóival, a forradalom alatti politikai döntéseit vállalva végig tagadta bűnösségét, Kádárék ezért nem nyilvános kirakatper, hanem a titkosság megőrzése mellett döntöttek. A Vida István elnökletével ülésező, az ügyben egyetlen fokon eljáró Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa az 1958. jún. 9–15. között megtartott zárt tárgyalás végén a Nagy Imre és társai per elsőrendű vádlottjaként, a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése, valamint hazaárulás vádjával halálra ítélte (1958. aug. 15.). Nagy Imre az utolsó szó jogán kétségbe vonta a bíróság illetékességét, az ítélethirdetés után kegyelmet nem kért, kijelentette, hogy a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály előbb vagy utóbb felmenti a vádak alól. Másnap hajnalban a bp.-i Országos Börtön (= Gyűjtőfogház) udvarán Maléter Pállal és Gimes Miklóssal együtt kivégezték. Holttestét a börtön sétálóudvarán ásták el, később az Új köztemető 301-es parcellájába, arccal a föld felé, jeltelen sírba temették (1961. febr. 24.).

    Emlékezet

    Kaposvárott, a Fő utcában született, később családja az ún. Cigli-iskolába, a Markó-féle házba költözött. Amikor apját Pécsre helyezték át a helyi Kálvária utcában, majd a Petrezselyem utcában laktak. A család visszaköltözése után Kaposvárott, a Baross utcában éltek (1905-től). A II. vh. után néhány évig Nagy Imre családja a Kossuth téren élt, innen költöztek a kultikus hellyé váló Orsó utcai villába (Törökvész, II. kerület). Az Orsó utcában alakult meg a Nagy Imre politikáját legszorosabb támogató pártellenzék is (elsősorban Losonczy Géza, Haraszti Sándor, Vásárhelyi Miklós és Gimes Miklós vezetésével). Hatvanadik születésnapján itt köszöntötte őt közel száz közéleti személyiség (1956. jún. 7-én). A forradalom napjaiban szinte végig az Országház épületében, ill. az MDP Központban (Budapest, Lipótváros, V. kerület Akadémia utca 17.) tartózkodott. A megszállás előtt elhangzott utolsó rádióbeszéde („Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van.”) a 20. századi magyar történelem egyik leggyakrabban idézett mondata, frazeológiája lett (1956. nov. 4-én). A szovjet intervenció elől legközelebbi munkatársaival a jugoszláv követségre (Budapest, Városliget XIV. kerület Hősök tere–Dózsa György út 37–39.) menekült. A titkos Nagy Imre-per a Legfelsőbb Katonai Bíróság tárgyalótermében zajlott (Budapest, Víziváros, I. kerület Fő utca 70–78) a Legfelsőbb Bíróság Radó Zoltán – később Vida Ferenc – által vezetett Népbírósági Tanácsa előtt; a vádat Szalai József képviselte. Kivégzése 30. évfordulóján (1988. jún. 16-án) Párizsban, a Père Lachaise-i temető 44-es parcellájában felavatták jelképes síremlékét. A magyar ellenzéki erők fellépése nyomán a kormány 1989-ben engedélyezte Nagy Imre és mártírtársai exhumálását. Az 1989. jún. 16.-i ünnepélyes újratemetés a demokratikus átmenet kiemelkedő, jelképes eseménye volt. A Legfelsőbb Bíróság hivatalosan 1989. júl. 6-án (ezen a napon halt meg Kádár János) mentette fel az 1958-as vádak alól. Nagy Imre volt az MTA első rendes tagja, akit kivégeztek. Újratemetése napján az MTA részéről Szentágothai János professzor állt díszőrséget. Az újratemetés a Rákoskeresztúri Új Köztemetőben volt, a sírt később a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság védetté nyilvánította (2009-ben). Tiszteletére megalakult a Nagy Imre-alapítvány (leánya, Nagy Erzsébet és férje, Vészi János vezetésével, 1990. máj. 14-én). Az Alapítvány célja a mártír miniszterelnök emlékezetének ápolása és munkásságának, szellemi örökségének bemutatása: gondozásukban jelent meg Nagy Imre két, addig még nem közölt munkája (Viharos emberöltő, 2002 és Snagovi jegyzetek, 2006). Az Alapítvány az MTA-val közösen működteti a Nagy Imre Emlékházat is (egykori lakóházában: Budapest II. kerület Orsó utca 43.). Emlékét őrzi még a Nagy Imre Társaság is amely a miniszterelnök életével kapcsolatos megemlékezéseket és tudományos üléseket szervez, ill. évente folyóiratot is gondoz. Nagy Imre első életrajzát Méray Tibor jelentette meg (Nagy Imre élete és halála címmel, 1959), Aczél Tamással közösen, szintén Méray írt Tisztító vihar (1961) címmel kötetet az 1956-os forradalom irodalmi előzményeinek első feldolgozásaként. A kiadvány a magyarországi demokratikus ellenzéki mozgalmak kultikus műve lett: angliai kiadása után magyar nyelven Münchenben is megjelent, ill. az 1980-as években szamizdatban is terjesztették. A rendszerváltás után Magyarországon is megindultak a mártír miniszterelnök életét feldolgozó történeti kutatások, amelyek közül kiemelkedik Rainer M. János kétkötetes monográfiája (Nagy Imre. Politikai életrajz, 1996– 1999). A Nagy Imre-per ötvenedik évfordulóján (2008. jún. 9–15.) a Centrális Galériában, a Nyílt Társadalom és az 1956-os Intézet szervezésében lejátszották a per teljes hanganyagát. Az 52 órás hangdokumentumot a Belügyminisztérium rögzítette és a Magyar Országos Levéltár őrzi (1990-től). Életét Mészáros Márta filmje dolgozta fel (A temetetlen halott, 2004). A Magyar Köztársaság kormánya tiszteletére Nagy Imre-érdemrendet alapított: a miniszterelnök előterjesztésére a köztársasági elnök adományozza (a 2001-ben alapított kitüntetést először 2002-ben adták át – többek között – Darvas Ivánnak, Göncz Árpádnak és Méray Tibornak. Róla nevezték el Budapesten (Víziváros, II. kerület) a Nagy Imre teret: a tér egyik oldalán volt az a börtön, ahol bírósági tárgyalását lefolytatták. – Nagy Imre első domborművét Hódmezővásárhelyen avatták fel (Návay Sándor alkotása; 1991. jún. 29-én, a Bagolyvár vendéglő falán). A mártír miniszterelnök első szobrát Budapesten, a Lipótvárosban (V. kerület Vértanúk tere) emelték (Varga Tamás munkája, születésének 100. évfordulóján, 1996. jún. 6-án). A centenáriumra és a forradalom 40. évfordulójára szülővárosa is egészalakos szobrot avatott (a bronz műalkotás Paulikovics Iván munkája, s a kaposvári megyeszékház előtt áll). Kaposvárott, elemi iskolája falát (ma: Kodály Zoltán Általános Iskola, Fő utca 44.) domborműves emléktábla is jelöli (Gera Katalin műve, 2005). A Csepeli Általános Művelődési Központ a Nagy Imre Társaság kezdeményezésére vette fel a mártír miniszterelnök nevét (Nagy Imre Általános Művelődési Központ, XXI. kerület Simon Bolivár sétány 4–8., 2001-től). Az intézmény falán relief domborműt avattak (bronz-gránit emléktábla, Bohoczki József műve). Erdélyben az első szobrot Vetró Artúr készítette, a kolozsvári művész alkotása a csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium előtti parkban látható (bronz, alakos szobor, 1997). Nagy Imre-szobrok a fentieken kívül még – többek között – az alábbi településeken vannak: Balatonőszöd (mellszobor, a faluház előtt, Kilár István, 2002); Encs (emlékmű egy 1956-os emlékfával, a Városi Galéria mellett, Balogh Géza, 2006); Hévíz (bronz–mészkő mellszobor, a helyi főposta épületével szemben, Marton László, 1996); Nyíregyháza (relief-dombormű, Nagy Imre tér, a Galéria Üzletház falán, Balogh Géza, 2001); Szeged (bronz–márvány, 2,2 méteres, egészalakos emlékmű egy 50 centiméteres posztamensen, Rákóczi tér, Lapis András, 2003); Szerencs (bronz–márvány mellszobor, Rákóczi út 111., Ekker Róbert, 2006); Tatabánya (bronz–mészkő mellszobor, Komáromi út, Paulikovics Iván, 2007); Tiszaújváros (bronz–mészkő mellszobor, Lévay József út, a Városi Bíróság előtt, Paulikovics Iván, 2006).

    Főbb művei

    F. m.: Agrárproblémák. Tanulmányok, bírálatok. 1938–1940. (Bp., 1946)
    Virágzó mezőgazdaságért, jómódú polgárságért. N. I. beszámolója a Magyar Kommunista Párt 3. kongresszusán. (Bp., 1946)
    A Szovjetunió nagyüzemi mezőgazdasága. (Az MDP Politikai Akadémiája. Bp., 1949)
    Sztálin „A Szovjetunió agrárpolitikájáról.” (Társadalmi Szemle, 1949)
    Agrárpolitikai tanulmányok. Előadások az Agrártudományi Egyetemen és a Mezőgazdasági Akadémián. (Bp., 1950)
    Munkásmozgalom és „agrárszocializmus” a XIX. század végén Magyarországon. (Az MDP Pártfőiskolájának előadásai. Bp., 1950)
    Sztálin műveinek XII. kötete. (Társadalmi Szemle, 1951)
    A munkásság és a parasztság összefogásának gazdasági alapjai. Akadémiai székfoglaló. (Elhangzott: 1951. dec. 13.)
    A kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet néhány közgazdasági problémája a népi demokratikus országokban. Akadémiai székfoglaló is. (Elhangzott: 1953. máj. 26.; megjelent: MTA Társadalmi-Történeti Tudományok Osztálya Közleményei, 1953; kivonatosan: Társadalmi Szemle, 1953)
    A magyar tudomány előtt álló feladatok. (Társadalmi Szemle, 1954)
    Egy évtized. Vál. beszédek és írások. 1945–1954. I–II. köt. (Bp., 1954)
    A kormány félévi tevékenysége és az 1954. évi feladatok. (Bp., 1954; angolul, franciául, németül és oroszul is)
    A magyar nép védelmében. Vitairatok és beszédek. 1955–1956. (Strasbourg, 1957; németül: 1959; Magyar Füzetek. 2. jav. és bőv. kiad. Párizs, 1984)
    Észrevételek a Magyar Kommunista Párt gazdaságpolitikai irányelveinek tervezetéhez. (Társadalmi Szemle, 1989)
    A magyar közélet erkölcsi-etikai kérdéseiről. 1955. (Világosság, 1989)
    Kormányprogram. Szerk., az előszót írta Szigethy Gábor. (Bp., 2001)
    Viharos emberöltő. Szerk., az utószót írta Szántó László. (Bp., 2002)
    Snagovi jegyzetek. Gondolatok, emlékezések. 1956–1957. CD-melléklettel. Szerk. Szántó László, Vida István, az előszót írta Kende Péter. (Bp., 2006).

    Irodalom

    Irod.: Gyenes Antal: N. I.: Agrárproblémák. (Társadalmi Szemle, 1946)
    Halász Pál: N. I. Egy évtized. (Jogtudományi Közlöny, 1955)
    Nemes Dezső: N. I. „eszméi” és az ideológiai árulás előkészítése. (Társadalmi Szemle 1957)
    N. I. és társai ellenforradalmi összeesküvése. Közreadja a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Tájékoztatási Hivatala. (Bp., 1958?)
    Az igazság a N. I.- ügyben. (Bruxelles, 1959; új kiad. N. I. tanulmányainak teljes szövegével. Lyndhurts, 1976)
    Méray Tibor: Thirteen Days That Shock the Kremlin. (London, 1959)
    Molnár Miklós–Nagy László: Két világ közt. N. I. útja. (Bruxelles, 1961)
    Méray Tibor: N. I. élete és halála. (München, 1977; 3. kiad. 1981)
    Kopácsi Sándor: Az 1956-os magyar forradalom és a N. I.-per. (Tanúk korukról. New Brunswick, 1979; 2. kiad. 1980)
    Somogyi életrajzi kislexikon. Összeáll. Hódossy Ferencné, Hajdó Lászlóné. (2. bőv. kiad. Kaposvár, 1981)
    Molnár Miklós–Nagy László: Reformátor vagy forradalmár volt-e N. I.? A Két világ közt. N. I. útja c. mű bővített kiadása. (Magyar Füzetek. Párizs, 1983)
    Aktuális belpolitikai kérdések. 1956 és N. I. megítélése. (Magyarország politikai évkönyve, 1988)
    Az igazság a N. I.-ügyben. Hasonmás kiad. Az előszót írta Kende Péter, szerk. Kenedi János. (Századvég füzetek. 2. Bp., 1989)
    In memoriam N. I. Emlékezés egy miniszterelnökre. Vál., szerk. Tóbiás Áron. (Bp., 1989)
    Molnár Miklós: N. I. hármas öröksége. (Világosság, 1989)
    N. I. akadémiai tagsága. (Magyar Tudomány, 1989)
    Méray Tibor: N. I. élete és halála. (1. magyarországi kiad. Bp., 1989; új kiad. 2006)
    Menedékjog. A N. I.-csoport elrablása. (Bp., 1989)
    A N. I.-vonal. Dokumentumok. Vál. és a bevezető tanulmányt írta Dér Ferenc. (Bp., 1989)
    Ripp Zoltán: Döntés a N. I.-csoport ügyében. A Központi Bizottság zárt ülése 1957. dec. 21-én. (Múltunk, 1990)
    Fekete György: N. I. agrárpolitikai tanulmányai. (Gazdálkodás, 1989)
    Urbán Károly: N. I. kontra Révai József. Cikk és ellencikk Szabó Ervinről és 1848-ról. (Társadalmi Szemle, 1991)
    Szerencsés Károly: Tizenhárom életrajz. (Bp., 1991)
    Urbán Károly: A desztalinizáció problémái Magyarországon. 1953–1956. N. I. első miniszterelnöksége. (Társadalmi Szemle, 1992)
    Vida István: Az angol követ jelenti Belgrádból. A N. I.-csoport sorsáról és a magyar–jugoszláv viszonyról. (Világosság, 1992)
    Földes György: Buharin és N. I. – Standeisky Éva: Déry Tibor és N. I. – Balogh Sándor: N. I. a népi demokráciáról és a magyarországi demokratikus fejlődésről. (Múltunk, 1992)
    Unwin, Peter: A pusztából kiáltott szó. N. I. és a magyar forradalom. A bevezetőt Göncz Árpád írta. Ford. Dobrás Zsófia. Ill. Pintér Ferenc. (Bp., 1993; angolul: Voice in the Wilderness. London, 1991)
    Rainer M. János: A desztalinizáció problémái Magyarországon. 1953–1956. N. I. és a hatalmi központ. 1954. dec.–1956. júl. (Társadalmi Szemle, 1992)
    Rainer M. János: N. I. életútja. – Sipos Levente: N. I. szövetkezeti tézisei. – Kiss József–Ripp Zoltán: A N. I.-per után. A jugoszláv–magyar jegyzék háború második szakaszának dokumentumai. (Múltunk, 1992)
    Hantó Zsuzsa: N. I. harca a kisparaszti földtulajdonért. (Gazdálkodás, 1992)
    T. Varga György: Rákosi Mátyás és N. I. a Kremlben. (História, 1992)
    N. I. két beadványa 1957-ből. (Világosság, 1992)
    Urbán Károly: Az MSZMP és a N. I.-csoport. (História, 1993)
    Feitl István: Zavarok N. I. és Kádár János kormányának archontológiája körül. (Múltunk, 1993)
    Kiss József–Ripp Zoltán–Vida István: Források a N. I.-kormány külpolitikájának történetéhez. – Kiss József–Ripp Zoltán: „Mi inkább az elnapolás mellet vagyunk, minthogy enyhe ítéletet hozzunk most.” Három dokumentum a N. I.-per 1958. februári elhalasztásáról. (Társadalmi Szemle, 1993)
    Müller Veronika–Réfi Oszkó Magdolna: „Szigorúan titkos.” A N. I.-per iratainak tematikus feldolgozása a Magyar Országos Levéltárban. (Levéltári Szemle, 1993)
    Varga László: N. I. a jugoszláv követségen. (Budapesti Negyed, 1993)
    N. I. Egy magyar miniszterelnök. Élettörténeti kronológia, dokumentumgyűjtemény. Összeáll., szerk. Dér Ferenc. A bevezetőt Nagy Erzsébet írta. (Pécs, 1993)
    Mihancsik Zsófia: N. I. temetése és az 56-os emlékmű születése. Interjú Rajk Lászlóval és Jovánovics Györggyel. (Budapesti Negyed, 1994)
    R. J.: N. I. (Az Ideiglenes Nemzetgyűlés almanachja. Bp., 1994; az 1945. évi Nemzetgyűlés almanachja. Bp., 1999; az 1947. évi Nemzetgyűlés almanachja. Bp., 2005)
    Rainer M. János: N. I. a szovjet emigrációban. 1930–1939. (Történelmi Szemle, 1995)
    Rainer M. János: A forradalom jelképe: N. I. (Rubicon, 1995)
    Urbán Károly: Az első N. I.-kormány hitelkérelme. Magyar–szovjet gazdasági tárgyalások 1953 végén. (Társadalmi Szemle, 1995)
    Tóth Pál Péter: „Nagy Imre és társai.” (Társadalomkutatás, 1995)
    N. I.-emlékszám. (Múltunk, 1996)
    N. I. a magyar parasztságról és a mezőgazdaságról. 1928–1933. Dokumentumok. Vál., az előszót írta Sipos József. (Nyíregyháza, 1996)
    Kahler Frigyes–M. Kiss Sándor: N. I., a magányos, tudatos küzdő. Kádár János, a pártszerű taktikus. – N. I., a kivégzett miniszterelnök. Kádár János, a „helytartó.” (Kortárs, 1996)
    N. I. beszéde a mintagazdák értekezletén. 1948. szept. 9. (Kritika, 1996. 10.)
    Urbán Károly: A magyar–szovjet gazdasági kapcsolatok a N. I.-kormány időszakában. (Társadalmi Szemle, 1996)
    Rainer M. János: N. I. Politikai életrajz. I–II. köt. (Bp., 1996–1999; 2. kiad. 2004)
    Ripp Zoltán: A magyar–jugoszláv viszony és a N. I.-kérdés. 1957–1958. (A Magyar Forradalom Történetének és Dokumentációjának Kutató Intézet Évkönyve, 1996/97)
    Kiss József–Varga Andrea: „Kádár kérte, segítsünk mi is.” A N. I.-csoport elrablása és deportálása Romániába. (Társadalmi Szemle, 1997)
    H. Haraszti Éva: Brit külügyminiszteri iratok 1958-ból. N. I. kivégzéséről és annak hatásáról. (Világtörténet, 1997)
    Borbándi Gyula: Magyar politikai pályaképek. 1938–1948. (Bp., 1997)
    Rainer M. János: N. I. külpolitikai nézetei. Nemzeti függetlenség, semlegesség és Duna-völgyi együttműködés. (Társadalmi Szemle, 1998)
    Litván György: A N. I.-per politikai háttere. – Baráth Magdolna: A halálos ítélet hiba volt. Angol kommunisták N. I. kivégzéséről. (Rubicon, 1998)
    Murányi Gábor: N. I. Párizsban. Előjáték egy temetéshez. (Heti VG, 1998. 23.)
    Rainer M. János: N. I. tizenhét hónapjának mérlege. (Múltunk, 1998)
    N. I. élete a snagovi tó partján. Kiadta, vál., ford. Varga Andrea. (Kapu, 1998)
    Donáth Péter: Oktatáspolitika és tanítóképzés – az első N. I.-kormány idején. (Magyar Pedagógia, 1999)
    Rácz Árpád: N. I. hazatalált. Interjú Litván Györggyel. (Rubicon, 1999)
    Fejtő Ferenc: N. I. tragédiája. Ford. Horváth Andor. (Korunk, 1999)
    Szilágyi Sándor: Adalékok a N. I.-újratemetés történetéhez. (Beszélő, 1999)
    Rainer M. János: A forradalom előtti pillanat. N. I. 1956 októberében. (Történelmi Szemle, 1999)
    Pünkösti Árpád: Rákosi végjátéka N. I.-vel. (Múltunk, 1999)
    Fekete Sándor: Adatok N. I. peréhez. (Tekintet, 2000)
    N. I., a nemzet miniszterelnöke, 1953 és 1956. Írások N. I.-ről a Dél-Alföldben. Szerk. Gellérfy László, Géczi József Alajos, Majzik István. (A Tisza hangja. Szeged, 2001)
    Görgőy Rita: N. I. útkeresése. (Sic itur ad astra, 2001)
    Bíró László: Jugoszlávia és N. I. menedékjogának kérdése. (Klió, 2002)
    Révész Béla: A proletárdiktatúra államvédelmi funkcióinak változásai az első N. I.-kormány idején. (Acta Universitatis Szegediensis. Acta Juridica et Politica, 2002)
    Nyíri Sándor: N. I. és mártírtársai ügyének felülvizsgálata 1989-ben. (Büntetőjogi tanulmányok, 2002)
    Rainer M. János: N. I. Kismonográfia. (Bp., 2002)
    Izsák Lajos: N. I. (Századformáló magyarok. Bp., 2002)
    Jónás Károly–Villám Judit: A magyar országgyűlés elnökei. 1848–2002. (Bp., 2002)
    N. I. Tanulmányok és forrásközlések. I–III. köt. (Bp., 2002–2004)
    Hódmezővásárhely törvényhatósági jogú város történeti almanachja. 1873–1950. (Hódmezővásárhely, 2003)
    Ujlaky István: N. I. és Alexander Dubcek. (Új Dunatáj, 2003)
    M. Kiss Sándor: Az internálás kérdése N. I. 1953-as parlamenti beszéde után. (Magyar Napló, 2003. 6.)
    Bölöny József– Hubai László: Magyarország kormányai. 1848–2004. (5. bőv. kiad. Bp., 2004)
    Czikora Antal: N. I. (Révai Új Lexikona. 14. köt. Szekszárd, 2004)
    Rajk László: Provizórikus építészet. N. I.-temetés. A történelem pillanatfelvétele. (Rubicon, 2004)
    Rainer M. János: N. I. utolsó szavai. (História, 2004)
    Óvári József: Kaposvár, 1956. A Somogy Megyei Forradalmi Tanács emlékére. (Bp., 2005)
    A snagovi foglyok. N. I. és társai Romániában. Iratok. Szerk. Baráth Magdolna, Sipos Levente. (Bp., 2006)
    Rainer M. János: N. I. „végrendelete.” A snagovi politikai feljegyzések. (Európai utas, 2005)
    Sztikalin, Alekszandr: A román pártvezetés és N. I. sorsa. (Korunk, 2006)
    N. I. rádióbeszéde. 1956. okt. 28. (História, 2006)
    Romány Pál: A szaktudáspárti N. I. (Gazdálkodás, 2006)
    Pajcsics József: N. I. és mártírtársai sírhelyének felkutatása. 1988–1989. (Rendészeti Szemle, 2006)
    Mészáros István: Kik a bukott rendszer örökösei? Adalékok Mindszenty és N. I. viszonyához. (Vasi Szemle, 2006)
    Romány Pál: A N. I.-tanszék. (Mag, kutatás és fejlesztés, 2006)
    Marelyn Kiss József–Ripp Zoltán–Vida István: A magyar–jugoszláv-szovjet kapcsolatok és a N. I.-csoport sorsa. 1953–1958. (Századok, 2006)
    Sipos Levente: N. I. „pártügyei.” (Múltunk, 2006)
    Szántó László: N. I. snagovi politikai feljegyzéseinek forráskiadási kérdéseiről. (Levéltári Szemle, 2006)
    Papp Barbara: „Az a drága N. I.” és „az Erzsi lány rémséges ruhája.” A történeti interjú lehetőségei. (Sic itur ad astra, 2006)
    Izsák Lajos: N. I. első kormánya. 1953–1955. (Jogtörténeti Szemle, 2006)
    Tari Ferenc: N. I. és mártírtársai újratemetése. (Börtönügyi Szemle, 2007)
    Zinner Tibor: N. I. és társai ügye. Újabb politikai gyilkosság jogi fügefalevéllel. (Iustum, Aequum, Salutare, 2007)
    Donáth Ferenc: N. I. 1956. nov. 4-i rádiószózata és a genfi egyezmények. (Múltunk, 2007)
    Harangi László: A Népművelési Intézet genezise N. I. 1953-as kormányhatározata után. (Szín, 2007)
    Hajdú Tibor: N. I. snagovi elmélkedései. (Magyar Tudomány, 2007)
    Szőtsné Fritz Ágnes– W. Barna Erika: N. I. Egy 20. századi magyar sors a grafológia tükrében. (Bp., 2007)
    Kovács Éva: A N. I.-per hanganyagának nyilvánosságra hozataláról. Interjú Gecsényi Lajossal, a Magyar Országos Levéltár főigazgatójával. (História, 2008)
    Méray Tibor: Imre bácsi. N. I. közelről és a messzeségből. (Pécs, 2008)
    Kende Péter: N. I. és az 56-os magyar forradalom dinamikája. (Mozgó Világ, 2011)
    N. I. utolsó levele. (Népszabadság, 2011. jún. 16.).

    Szerző: Kozák Péter
    Műfaj: Pályakép
    Megjelenés: nevpont.hu, 2013

    Foglalkozások

    agrárpolitikus (13), állatorvos (70), állattenyésztő (16), antropológus (12), atléta (18), bakteriológus (14), bányamérnök (38), belgyógyász (77), bencés szerzetes (30), bibliográfus (22), biofizikus (12), biokémikus (36), biológus (180), bíró (13), bőrgyógyász (17), botanikus (61), ciszterci szerzetes (16), csillagász (16), diplomata (27), edző (69), egyházi író (20), énekes (14), entomológus (24), építész (66), építészmérnök (26), építőmérnök (31), erdőmérnök (44), esztéta (32), etnográfus (77), evangélikus lelkész (13), farmakológus (18), feltaláló (21), festő (121), festőművész (118), filmrendező (14), filológus (56), filozófus (75), fizikus (109), fiziológus (14), fogorvos (18), földbirtokos (12), földmérő mérnök (19), folklorista (32), fül-orr-gégész (22), gazdasági mérnök (99), gazdasági vezető (10), gazdaságpolitikus (23), genetikus (12), geofizikus (14), geográfus (53), geológus (69), gépészmérnök (153), grafikus (66), gyermekgyógyász (34), gyógypedagógus (14), gyógyszerész (39), hadtörténész (15), helytörténész (14), hidrológus (13), honvéd tábornok (60), honvédtiszt (21), ifjúsági író (10), iparművész (16), író (907), irodalomtörténész (266), jezsuita szerzetes (11), jogász (302), jogtörténész (18), karnagy (12), kémikus (169), kertész (31), kertészmérnök (20), klasszika-filológus (42), kohómérnök (23), költő (173), könyvtáros (63), közgazdász (169), kritikus (52), kultúrpolitikus (19), labdarúgó (32), levéltáros (88), matematikus (94), mérnök (674), meteorológus (14), mezőgazda (118), mezőgazdasági mérnök (98), mikológus (12), mikrobiológus (22), miniszterelnök (15), műfordító (196), műgyűjtő (18), művelődéstörténész (34), művészeti író (14), művészettörténész (90), muzeológus (81), nagybirtokos (63), neonatológus (14), neurológus (42), neveléstörténész (11), növénynemesítő (29),


    © Névpont, 2018. | A címszavakat írta, szerkesztette: Kozák Péter | Kapcsolat: kozakpeter@nevpont.hu, nevpont@kozakpeter.hu