Család

Nagyszülei, anyai: Mészáros Lajos református lelkész, Benkő Katalin.

Szülei: Bartha József tanító Színpetriben, Mészáros Malvin (1889. júl. 22. Égerszög, Abaúj-Torna vm.–1961. jún. 18. Bp. Temetés: 1961. jún. 23. Budafok).

Férje: 1939–1945: Deák György (†1945) a beregszászi gimnázium testnevelő tanára (1939–1944), a Nagykállói SE és a Beregszászi FTC alelnöke, az Országos Rákóczi Szövetség és a Magyar Atlétikai Szövetség Keleti Kerülete választmányi tagja. Deák Györgyöt a „felszabadító” szovjet csapatok Beregszász elfoglalása után a szolyvai gyűjtőtáborba, majd Boriszovba (ma: Fehéroroszország) hurcolták, további sorsa és halálának körülményei ismeretlenek.

Gyermekei: Deák Árpád, Deák Zoltán, Deák Géza, ill. Artai Balázsné Deák Anikó.

Iskola

Elemi és középiskoláit Debrecenben végezte, Dóczi Refomátus Leánygimnáziumban éretts. (1932), a debreceni Tisza István Tudományegyetemen magyar–latin szakos középiskolai tanári és bölcsészdoktori okl. szerzett (1937), a nyelvtudományok kandidátusa (1962), doktora (1989).

Életút

A Dóczi Református Leánygimnázium óraadó h. tanára (1937–1939), a Beregszászi Állami Gimnázium r. tanára (1939–1944). A debreceni Révai Miklós Gimnázium és a Fazekas Mihály Gimnázium r. tanára (1947–1950). A Debreceni Tudományegyetem, ill. a KLTE BTK Magyar Nyelvtudományi Tanszéke tanársegéde (1950–1951), egy. adjunktusa (1951–1952), az ELTE BTK Nyelvtörténeti Tanszéke egy. docense (1952–1979).

Tudományos pályafutásának kezdetén elsősorban nyelvjárástörténettel foglalkozott. Már egyetemi hallgatóként mestere, Csűry Bálint (1886–1941) irányításával nyelvjárási gyűjtőmunkát végzett Szlavónia négy őstelepítésű falujában (Kórógyon, Szentlászlóban, Harasztin és Rétfaluban, 1937–1939). A nyelvjárás a községek idegen környezetének izoláló hatása következtében olyan archaikus nyelvi sajátságokat őrzött meg és annyira egyedien alakult állapotot mutatott, amely minden más magyarországi, ill. kisebbségi magyar nyelvjárástól eltért. Az első bécsi döntés (1938. nov. 2.) után Felvidék és Kárpátalja déli, magyarlakta területei visszakerültek Magyarországhoz: 1939. jan.-tól tizennégy új magyar nemzetiségű tanár kezdte el pedagógusi munkáját a beregszászi magyar gimnáziumban: köztük Bartha Katalin és a Nagykállóból érkezett testnevelő tanár, Deák György (Bartha Katalin férje), valamint Szemerényi Oszvald (1913–1996) nyelvész, az MTA későbbi t. tagja (Semmelweis Ignác unokája). Bartha Katalin még éveken át folytatta gyűjtését, amelyből a szlavóniai nyelvjárás szótárát kívánta elkészíteni. Férjének halála és a beregszászi magyar gimnázium bezárása után Szekfű Gyula (akkori moszkvai követ) közreműködésével sikerült Magyarországon letelepednie. Tizenkét füzetnyi feljegyzéséből azonban csak egy füzet maradt meg (amit korábban, véletlenül a szüleinél hagyott).

A „felszabadulás” után néhány évig felhagyott a tudományos kutatással, középiskolai tanárként működött Debrecenben. Az 1950-es évek elején tért vissza a nyelvtudomány egyik műhelyébe, Bárczi Géza tanszékére (előbb Debrecenbe, majd Budapestre). Ekkor fordult érdeklődése a nyelvtörténet, mindenekelőtt a képzők és szótövek története felé. A szlavóniai nyelvjárási szóképzés leírása pedig figyelmét a történeti szóalaktan és a hangtörténet felé fordította. Feldolgozta a magyar szóképzés, ill. igeképzés történetét, a magyar tővégi magánhangzók történetét és részt vett a magyar történeti grammatikák múltját feltáró akadémiai kutatásokban. A szlavóniai nyelvjárás szóképzése (1952) c. dolgozatát szlavóniai anyagának megmaradt töredéke alapján készítette el, s korábbi és újabb kutatási területét kapcsolta össze. Ezt követte A magyar szóképzés története (1958) c. tankönyve, ill. monográfiája, amelyet számos kisebb-nagyobb történeti tanulmánya egészített ki (pl. a -kodik, -kedik igeképzőről, a -talan, -telen fosztóképzőről stb.) Kandidátusi értekezése pedig a Tővégi magánhangzók történetét foglalta össze a XVI. század közepéig (a Nyelvtudományi Értekezések sorozatban jelent meg 1964-ben). Különösen gyakran visszatért a -kodik, -kedik igeképzőhöz, amely nemcsak az egyik leggyakoribb igeképző, de a legtöbb jelentésárnyalatokban és alakváltozatokban is bővelkedik (ahogy erre szellemesen maga is rámutatott az Adalékok a képzők életrajzához [1980] c. tanulmányában…)

Az 1970-es–1980-as években kutatásának középpontjába a középkori magyarországi kódexek nyelvtörténeti vizsgálata került. Nem tért ki a nyelvemlékek tipizálására, a kódexek valamennyi nyelvjárási vonásainak feltárására, csupán egyes részjelenségeket vont górcső alá (pl. a labiális és illabiális magánhangzók használatának arányát, ingadozásait, egyéb sajátosságait stb.). Arra azonban talán az elsők között figyelt fel, hogy bizonyos kódexek azonos kézírástól származnak. A Nagyszombati Kódex kézírásával azonos kéz írásától származik a Nádor-kódex és a Simor-kódex valamint a Debreceni Kódexnek egy része. Ebből arra a következetetésre jutott, hogy e kódexek nyelvi állapota azonos, így egymás hitelét erősítik. A kódexek és egyéb nyelvi szórványemlékek jelenségeinek elemzése alapján írta a magyar igeképzés történetét két kötetben (az I. kötet A korai ómagyar kor, a II. kötet A kései ómagyar kor címmel jelent meg 1991–1992-ben, ezt előzte meg Az igeképzés története a XVI. század közepéig című akadémiai doktori értekezése 1989-ben).

Emlékezet

D. Bartha Katalin Debrecenben és Budapesten élt és tevékenykedett, Válon hunyt el, temetésén kedves tanítványa, Korompay Klára első írását (A magyar nyelv színelnevezéseiről, 1937) idézte, ami „nyelvészeti pályatétel” tanári szakdolgozat és egyúttal egyetemi doktori értekezés is volt. Az érzékletes stílusban megírt, színekben gyönyörködtető dolgozat olyan volt, amilyen Bartha Katalin élete: a hajnalszíntől a földbarnán át a bánatfeketéig…

Tiszteletére a Beregszászi Gimnázium falán hófehér emléktábláját helyezték el (2013. szept. 5-én).

Elismertség

Az MTA–TMB Nyelvészeti Szakbizottsága tagja (1968–1978).

A Magyar Nyelvtudományi Társaság választmányi tagja (1954-től) és jegyzője (1954–1958).

A Finnugor Nyelvtudományi Társaság l. tagja (1970-től).

Elismerés

Magyar Népköztársasági Érdemérem (ezüst, 1951), Munka Érdemrend (ezüst, 1979). 

Bárczi Géza-díj (1995).