Család

Református családból származott. Sz: Gerő János (1898–1976) asztalos, Nagy Róza (1898–1990). Testvérei: Gerő Éva (1923–) tisztviselő, Gerő Klára (1925–) vasúti tiszt, Gerő István (1928–) asztalos és Gerő Katalin (1930–). F: 1949-től Kecskés Terézia (1926–). Leánya: Gerő Teréz (1950–) népművelő, könyvkereskedő; fia: Gerő János (1953–) gépkocsivezető.

Iskola

Elemi és középiskoláit szülővárosában végezte (1933–1941), majd géplakatos mesterséget tanult. A debreceni ún. Társulati Kereskedelmi Iskolában éretts. (1946), a Debreceni Tudományegyetemen és az ELTE BTK-n tanult, tanulmányait nem fejezte be.

Életút

A Népi Ifjúsági Szövetség (1947–1948), az Egységes Parasztifjúsági Szövetség Bihar vármegyei (1948–1949), a Nemzeti Parasztpárt Veszprém megyei titkára (1949–1951). A Mokép Pest megyei kirendeltségének vezetője (1951–1952), a Kulturális Kapcsolatok Intézetének előadója, irodalmi referense (1952–1954). A Szabad Ifjúság (1954–1956), az Ország-Világ (1957–1958), a Falusi Vasárnap munkatársa (1958), az Ifjúkommunista (1959–1966), az Ifjúsági Magazin főszerkesztője (1966–1968), a Népszava kulturális rovatvezetője (1968–1986). Az FKgP (1944–1945), a Nemzeti Parasztpárt (1945–1951), az MDP (1951–1957), az MSZMP tagja (1957-től). Első regényei a kornak megfelelő, szocialista realista művek voltak, később több ifjúsági regényt és kalandregényt is írt. A Duna foglyai (1968) a budapesti árvíz leírása és a bajbajutottakért kész társadalmi összefogás realista ábrázolása. Kisregényeiben, elbeszéléseiben – elsősorban az eseményeket felszabadulásként megélő fiatalok szemszögéből – foglalkozott a II. világháború utáni évek újrakezdésének problémáival. Az útnak nincs vége (1972) c. kisregénye az 1950-es évek népi értelmiségének harcát mutatja be a mindennapok küzdelmein keresztül. Igazi műfaja azonban a tényfeltáró riport volt; már a Fekete föld (1962) c. elbeszéléskötetében próbálkozott ilyen írásokkal. Az 1960-as években néhány hónapra falura költözött, s rendszeresen tudósította a falvak „szocialista átalakulásáról” az Élet és Irodalmat (az erről szóló Tiltott utakon [1968] c. műve nagy feltűnést keltett.) Életművének legfontosabb munkája a Derecskéről szóló, vallomásos jellegű irodalmi szociográfiája (Vallomás a szülőföldről, 1978; csak 1982-ben jelenhetett meg).

Emlékezet

Budapesten, Óbudán (III. kerület Matróz utca 5.) élt és alkotott. A bp.-i Petőfi Irodalmi Múzeumban Maróti István és Tóbiás Áron készített vele életútinterjút (1992-ben, a kétrészes kazettafelvételt a PIM őrzi).

Elismertség

A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének elnökségi tagja, irodalmi alelnöke (1992-től).

Elismerés

Munka Érdemrend (arany, 1981), Szocialista Magyarországért (1986). Rózsa Ferenc-díj (1967), József Attila-díj (1971), SZOT Díj (1973), Pro Literatúra Díj (1999).