Aradi Nóra
Aradi Nóra

2025. május 23. Péntek

Aradi Nóra

művészettörténész, műfordító, műkritikus


(Körösbökény, 1924. augusztus 9. – Budapest, 2001. február 10.)

 

Aradi Nóra Körösbökényben született, a település (románul: Buteni) az Erdélyi-középhegységben, a Fehér-Körös völgyében, az egykori Arad vármegyében található. A család elmagyarosodott polgári család volt – édesapja a környék elismert orvosaként tevékenykedett – apja halála után a család Budapestre költözött. Itt igen alapos középiskolai nevelésben és nyelvi képzésben részesült: a Sacré Coeur Gimnáziumban érettségizett.

A II. világháború végén ­– az üldöztetés elől Erdély román igazgatása alatt maradó területén maradva – már egyetemi hallgatóként bekapcsolódott a munkásmozgalomba, 1944-től a Kommunista Ifjúmunkások Szövetségének tagja, 1945-ben belépett a Magyar Kommunista Pártba. Már diák korában a Patriotul nevű román kommunista lap, majd a budapesti Szabadság munkatársa lett. Később, 1945-től 1950-ig, azaz egész egyetemi hallgatói pályafutása idején a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztályán teljesített szolgálatot, mint titkos ügynök. 1950-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán (ELTE BTK) művészettörténet–régészet szakon végzett, első munkahelyének a Magyar Néphadsereget nevezte meg: egyike volt a kevés női polgári alkalmazottnak.

Tudományos pályafutása csak 1953-ban indult, a Népművelési Minisztérium Múzeumi Főosztályának helyettes vezetőjeként, innen került kb. egy év múlva a Tudományos Minősítő Bizottsághoz, ahol aspirantúrájának vezetésével Vayer Lajost bízták meg, szolgálati helyéül az ELTE Művészettörténeti Tanszékét jelölték ki. Kandidátusi dolgozatának sikeres megvédése után, 1957-ben a Művelődésügyi Minisztérium Képzőművészeti Osztályának vezetésével bízták meg, 1961-ben pedig az ELTE Művészettörténeti Tanszékére került, mint egyetemi docens. Kutatóként elsősorban a magyar és az európai 19–20. századi művészettel, kultúrpolitikusként a szocialista művészettel foglalkozott.

Nevéhez fűződik Réti István munkásságának (újra)felfedezése, ő rendezte a művész első emlékkiállítását, amely egyúttal az első gyűjteményes kiállítása is volt. Réti művészetéről írta kandidátusi értekezését, de monográfiát írt még – többek között – Rjepinről, Dejnekáról, illetve Koszta Józsefről, Fónyi Gézáról, Bolmányi Ferencről és Kondor Györgyről is. Feldolgozta a Tanácsköztársaság plakátművészetét, a tömegábrázolás példáján tett kísérletet arra, hogy az ikonológiai és ikonográfiai módszert alkalmazza a szocialista művészet történetére. Miután a szocialista képzőművészeti kutatásaiból megvédte doktori értekezését, 1972-ben egyetemi tanárrá nevezték ki, de még ezt megelőzően, 1969-ben kinevezték az MTA Művészettörténeti Kutatócsoport (= Intézet) igazgatójának is.

A Kutatóintézet alapító igazgatójaként (1969–1990) nevéhez fűződik az intézet tudományos tevékenységének, szervezetének és kutatási profiljának kialakítása és megszervezése. Személyes kutatói érdeklődése elsősorban az 1945 utáni magyar művészet történetére és értékelésére irányult. A Magyarországi Művészettörténet ezzel foglalkozó, tervezett 8. kötete azonban – jelentős mértékben a felszabadulás utáni művészet kultúrpolitikai értékelésének kérdésessé válása miatt – nem készülhetett el.

Tudományos eredményeit 1971-ben Munkácsy Mihály-díjjal ismerték el, illetve 1960-tól 1990-ig ő volt a Művészetkritikusok Nemzetközi Szövetsége (AICA) magyar nemzeti bizottságának elnöke. Kevesen tudták róla, hogy műfordítóként is tevékenykedett: elsősorban kortárs román irodalmat tolmácsolt.

 

Fontosabb művei: Réti István. Kandidátusi értekezés is. (Bp., 1960);

Képzőművészet és közönség. Budapest, 1961;

Absztrakt képzőművészet. Budapest, 1964;

Dejneka. Budapest, 1967;

Daumier, Derkovits és utódaik. Tanulmányok. Budapest, 1968);

A szocialista képzőművészet története. Monográfia és doktori értekezés is. Budapest, 1970;

2. kiadás 1980;

Képzőművészet és munkásmozgalom. Tanulmányok Budapest, 1974;

A szocialista képzőművészet jelképei. Budapest, 1974;

Technika és művészet. Fukász Györggyel. Budapest, 1974;

A munkásábrázolás a magyar képzőművészetben. Budapest, 1976;

Bolmányi Ferenc. Budapest, 1977;

Fényes Adolf. Budapest, 1979;

A Magyar Tanácsköztársaság művészete. Budapest, 1979;

Kondor György. Budapest, 1981.

Szerző: Kozák Péter

Műfaj: Pályakép

Megjelent: Nők a magyar tudományban. Szerk. Balogh Margit, Palasik Mária. Bp., Napvilág, 2010.

×

Földieknek látszók

Női szentek és boldogok

Legújabb könyvemben tizenkét különös sorsú, közismert, mégis ismeretlen 10–13. századi női szent, boldog és boldog emlékezetű nő életútja szerepel. A szentekről és boldogokról azt hihetnénk, hogy önmegtagadó, imádságos, nem egyszer aszketikus életük kiáltó ellentétben állt világi kortársaik tevékeny mindennapjaival. Valójában valamennyiük élete küzdelmes volt, tele gyarlósággal, hibával, szerencsés és szerencsétlen döntések sorozatával, rendkívüli jellemük azonban a magyarság sorsdöntő pillanataiban felülemelkedett minden addigi kétségen és korláton. Talán egyetlen fejedelmi család sem adott annyi szentet, mint a három évszázadon át uralkodó Árpád-ház, talán egyetlen történelmi korszakban sem élt annyi női szent és szent életű női hitvalló, mint az Árpád-kori Magyar Királyság területén. Az uralkodói dinasztia szentjein kívül könyvem megemlékezik a keresztény hitet a külhonban terjesztő magyarországi uralkodónőkről és fejedelemasszonyokról is.

A Kossuth Kiadó gondozásában megjelent, gazdagon illusztrált album kedvezményes áron, 5942 forintért megrendelhető a vevoszolgalat@kossuth.hu emailen.

Kozák Péter
a Névpont szerkesztője