Dunai áldozatok
Dunai áldozatok

2021. március 9. Kedd

Dunai áldozatok

A holokauszt emléknapjára


„S kelt a tengernek sok nagy tornya akkor

ingó és hulló kék hullámfalakból,

mintha egy új Ninive kelne-hullna,

kelne, s percenként összedőlne újra. “

(Babits Mihály: Jónás könyve)

 

 

A Duna nem kék, nem barna, vörös volt akkor. Voltak, akiket összekötözve a folyóba löktek, másokat egyenként a folyóba lőttek. Máskor kipróbálták: egy élettelen test magával rántja-e a hozzá kötözöttet? Ha mégsem: a parton állók a drótoktól kaszabolt élőkre tovább lőttek. Ha mégsem: az elcsigázott, partra vergődött élőholtakra tovább lőttek. Nem töltöttek, csak lőttek, lőttek és lőttek.

 

 

 

„Mert mélységbe vetettél engem, tenger közepébe, és körülfogott engem a víz; örvényeid és habjaid mind átmentek rajtam!“

(Jónás könyve, 2:4.)

 

 

A Duna nem kék, nem barna, vörös volt akkor. Az égbolt halványszürke jégtömbnek tűnt, s az emberek jeges rettegése lassan átterjedt a sárga házak falaira is. Voltak, akik csak simán belezuhantak, mások nagyokat loccsantak a folyóba, megint másokat összekötöztek, s elmerültek rögtön, mint a kő, aztán csend lett. Követheti-e az emberi szem a jég születését? Rajtakaphatja-e a vizet, amint folyékonyból keménnyé nemesül?

 

 

 

„Mindazonáltal szemeim vak odva

nem szűnik nézni te szent templomodra.

Sóvár tekintetem nyilát kilőttem

s a feketeség meghasadt előttem.“

(Babits Mihály: Jónás könyve)

 

 

A Duna nem kék, nem barna, vörös volt akkor. Már nem éreztek, már megismerkedtek az idegen közeggel, testük a víz foglya lett, iszapos folyóvíz és pillérbe ágyazott vasak oltalmazták őket. Ideje végre, hogy messzi csillagok békéje honoljon az ismét kékesszürke folyón. 

Szerző: Kozák Péter

Műfaj: Emlék

Megjelent: élő emlékezet, 2016