Egy karrier elindul
Egy karrier elindul

2021. március 7. Vasárnap

Egy karrier elindul

Simonyi Károly emlékezete


Egy karrier elindul…

 

 

Egyházasfaluban, Sopron vármegyében születtem, szegényparaszti család hetedik gyermekeként. Már nem ismerhettem édesapámat, aki fiatalon, születésem előtt meghalt. Édesanyám másodszor is férjhez ment, mert az akkor egészen természetes volt, hogy hét gyermekkel nem lehet özvegyen maradni. Csodálatosan sikerült a második házassága is, az utánam született három testvéremmel, a mai napig, édestestvérként szeretjük egymást. Szülőfalum jobb helyzetben volt az ország többi falujánál: nálunk mindenki tudott írni és olvasni, valamennyi kisgyermek iskolába járt, a földek Sopron és Moson megyében nagyon jók voltak, még a néhány holdas gazda is viszonylag jólétben élt, az urasági cselédek sem nyomorogtak.

 

 

Egyházasfaluban, az elemi iskolánk felügyeletét az egyház látta el; plébánosunk, Kapuy Elek, gyakran látogatta meg az órákat, ahol én jeles tanuló voltam. Nem gondoltam volna, hogy ezzel különösebben nagy tettet hajtottam végre, az atya azonban, miután befejeztem az elemit, megjelent Édesanyámnál. „Isten és ember ellen való vétek lenne, ha ez a jóeszű gyerek itt maradna parasztnak! Taníttatni kell!“ A plébános úr ugyanakkor azt is közölte, hogy már be is íratott Győrbe, a bencésekhez. Édesanyán azonban aggódott, a másik kilenc gyermeke mellett nem tudja ő fizetni a tandíjat! Az atya azonban tovább érvelt: a kisfiú majd a papi kollégiumban lakik, nem kell fizetnünk semmit, majd kisinasként megszolgálja a bérét. Édesanyám azonban hallani sem akart erről: gyenge legény az, nem bírja a munkát, sohasem volt még távolt a szülői háztól!

 

 

Egyházasfaluból, a kicsiny Sopron megyei szülőhelyemből, a helyi plébános, Kapuy Elek bácsi azonban mégsem hagyta annyiban a dolgot. Valóságos családtörténeti kutatásba kezdett, hogy számomra és édesanyám számára, megfelelő megoldást találjon. Valójában Semadam Károlynak hívnak, nagyapám, Semadam Mihály, a Széchenyi-birtok asztalos mestere volt. Francia eredetű családunk egyik távoli ága Budapesten élt: Simonyi-Semadam Sándor jogászról, ügyvédről, a keleti nyelvek tudósáról van szó, aki rövid ideig miniszterelnök is volt. Levelet írt neki érdekemben, kérte, hogy segítse továbbtanulásomat. Az idős pap talán Édesanyámnál is jobban meglepődött, amikor megmutatta a válaszlevelet, amelyben az állt, hogy küldjenek Budapestre, a „kegyelmes úr“ vállalja a taníttatásom költségeit. A győri bencések helyett az óbudai Árpád Reálgimnáziumban kezdhettem meg középiskolai tanulmányaimat…

 

 

Egyházasfaluban, Édesanyám becsomagolta a holmimat, előtte még leszedte az alig érett szőlőt, azt is hozta magával, így kísért el. Kiszekereztünk a jó pár kilométerre lévő Nemeskér–Egyházasfalu vasútállomásra. Tízévesen ültem először vonatra: akkor láttam ilyet életemben először – belülről. Édesanyám tisztességgel átadott a „rokon“ családnak, ahol aztán másfél évig kosztos diák voltam, a nyári szünidőben azonban hazajöhettem. Sohasem felejtem el fájdalmas arcát: patakzottak a könnyei, csak sírt és sírt, és sehogy sem akart engem elengedni. Kezdetben, mint vidéki kisfiút, sok megaláztatás ért, sokat szenvedtem; mégsem jutott eszembe sohasem, hogy hazamegyek, és abbahagyom az egészet. Idővel, miután magamhoz tértem és megszoktam, egyre jobb eredményeket értem el – különösen a jeles latinomra voltam rendkívül büszke.

 

 

Egyházasfaluban, Kapuy Elek bácsinál ugyanis sokat ministráltam. A latin szavak számomra ismerősen csengtek. Az akkori felfogás szerint az a jóeszű, értelmes gyermek, aki a mennyiségtant és a latint jól tudja. Matematikából mindig nagyon jól teljesítettem, mérnöknek vagy matematikusnak készültem, „előéletem“ miatt pedig a latin is nagyon jól ment; s aki mindkét tárgyból kimagasló, annak a többi tanár sem adhat rossz jegyet. A fölényeskedő pesti, óbudai diáktársaimról idővel kiderült, hogy sem matematikából, sem latin nyelvből, semmivel sem jobbak nálam, sőt lényegesen gyengébbek a vidéki parasztfiúnál. Lassan megfordult a dolog: társaim egyre jobban elmaradtak tőlem, én viszont növekvő önbizalmammal egyre bátrabb és fölényesebb lettem.

 

 

Egyházasfaluba hazatérve, az első év után, első utam Édesanyámhoz vezetett, ám rögtön utána a kedves öreg plébánost látogattam meg, hogy „rendkívüli“ latintudásomat rögvest megmutassam. Illő módom megmutattam neki értesítőmet, az atya kisétált velem a templomkertbe, s elégedetten nézegette a bizonyítványt, én pedig büszkén kihúztam magam. Miután összecsukta a teljesítményemről tanúskodó kis füzetet, szivarra gyújtott és barátságosan faggatni kezdett: „Nunc, mi fili, dic mihi…“ (Most fiam, akkor meséld el, nekem, hogy…) Elek bácsi kedvesen megismételte a kérdést, ám így sem értettem semmit, fogalmam sem volt arról, hogy mit akart tőlem megtudni? Még egyszer elkérte az értesítőmet, fejét csóválta, az égre tekintett, és megszólalt ismét, ezúttal immár magyarul: „Uram Isten, ez eminens? Vajon, mit »tudhat» akkor a többi?“ Elszégyelltem magam jótevőm előtt, akivel jeles bizonyítványom ellenére sem tudtam latinul beszélgetni: semmivel sem különböztem a velem fölényeskedő pesti, óbudai fiúktól. Kapuy Elek azonban ezúttal sem hagyta magát, nemsokára ismét megszólalt, ismét magyarul: „Édes fiam, minden reggel eljössz hozzám, és megtanulunk latinul!“

 

 

(Legújabb írásunkkal a száz éve, 1916. október 18-án született Simonyi Károly fizikusra, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjára, az egyik utolsó magyar polihisztorra, A fizika kultúrtörténete című csodálatos művelődéstörténeti könyv szerzőjére emlékeztünk. A Farkasréti Temetőben lévő sírja a nemzeti sírkert része. Staar Gyula interjújában, az angolul, németül, franciául, olaszul, oroszul, szerbül és latinul, illetve görögül kiválóan beszélő professzor magáról keveset árult el, ám azt hangsúlyozta, hogy Édesanyján és a Simonyi-Semadam családon kívül a legtöbbet Egyházasfalu kicsiny település plébánosának, a tehetségét felfedező Kapuy Eleknek köszönhette.) 

Szerző: Kozák Péter

Műfaj: Esszé

Megjelent: nevpont.hu 2016