„a körülményekhez képest minél munkaképesebb állapotban“

Szentkirályszabadján repülőtér épült a barakktáborban lakó, földmunkát végző munkaszolgálatosokkal, itt helyezték el egy rövid időre a Borból érkezőket is. Az emberek naponta egyszer kaptak enni, általában káposztát. Konzervdobozokkal álltak sorba az üstök előtt, mert legtöbbjüknek már csajkája sem volt. A költő, aki verseket írt egy fekete füzetbe, ekkor már jobbára csak feküdt, mert nagyon tartott az újabb gyaloglástól: bakancsa tönkrement, bedagadt lába csupa seb. A munkaszolgálatosok egy csoportját november első napjaiban továbbindították Győr felé, a menetet 1944. november 11-én, Hegyeshalomnál adták át a német hatóságoknak, a „körülményekhez képest minél munkaképesebb állapotban.“

Szentkirályszabadja után a menet 1944. november 3-án megérkezett Gyulafirátótra, 4-én Olaszfalu és Zirc, 5-én Veszprémvarsány, 6-án Ravazd következett. Egyesek szökni próbáltak: néhányat összeverve visszahoztak. Ők jártak jobban, mert legtöbbjüket azonnal agyonlőtték. Az emberek naponta egyszer kaptak enni, kenyérosztáshoz az úton kellett leülni, gémberedett kézzel törték a vizes kenyeret. A költő – aki már ritkán jegyzetelt kis noteszába – ekkor már bedagadt, csupa seb lábával lemaradva sántított a menet után.

Ravazd után a csapatot a Pannonhalmi Gőztéglagyárban helyezték el. A munkaszolgálatosokat etetni tilos. A téglagyár területét nem volt szabad elhagyni, egyesek, a legmerészebbek, azonban mégis kiszöktek élelemért. Néhányat agyonlőttek, kettőt közülük viszont visszahoztak: egymást kellett verniük karókkal. Amikor már nem bírták tovább, a szakaszvezető és a tizedes esett nekik. A költő ekkor már járásképtelen. Huszonegy társával – akikre egy altiszt és három kísérő felügyelt – két szekér betegszállító kocsin, a győri kórházba vitték. Az amúgy Mosonmagyaróvárra rendelt katonák feladata volt a beteg munkaszolgálatosok elhelyezése a kórházban, majd „a körülményekhez képest minél munkaképesebb állapotban“ levő továbbvonuló „egészségeseket” utóbb pokrócokkal kellett ellátni, hogy azok „frissen és pihenten” folytathassák az utat.

Győrött, november 8-án, a mozgásképesek gyalog vonultak tovább az országúton, át a vasúti hídon, a városháza előtt, majd tovább a bécsi országúton. Csak késő este álltak meg, mert nem sikerült fedett szállást találniuk, a meggyötört emberek fáztak, nem kaphattak pokrócot, mert a betegszállító szekerek, nem tudni miért, nem érkeztek meg.

Győrött, november 8-án, a két betegszállító fogat a már szinte magatehetetlen költővel és elmaradhatatlan kis füzetével, a tervek szerint, lemaradt a menettől. A kocsisoknak a helyi kórházban kellett volna leadni a betegeket, ám az túlzsúfolt volt, nem fogadhatott új embereket. Az iskolában berendezett szükségkórház is megtelt, a betegekkel tovább kellett hát haladni a bécsi országúton. A kocsisok nem akartak továbbmenni, a lovakat féltették a hidegtől, pokrócot terítettek rájuk.

Győr után, a két fogat áthajtott a Rábca-hídon, és megállt Abda község határában. A katonák egyike átment a faluba szerszámokért, az altiszt és egy másik katona leparancsolta a mozdulni is alig tudó embereket a szekerekről, a harmadik katonát az országút felé küldték őrködni, míg a kocsisok kifogták a lovakat. Az első katona hamar visszaért az ásókkal, a másik katona szétosztotta az egymást támogató emberek között a szerszámokat, akiket az altiszt sürgetett: mihamarabb gödröt kell ásni Abda község határában, a csalitos szélén.

Abda község határában, november 9-én, elkészült a széles, de nem mély gödör. Egy arra haladó fiatalasszony figyelmes lett a gödröt ásó emberekre, az altiszt durva szavakkal elhajtotta a nőt, és gorombán leteremtette az őrt álló katonát. A leggyengébbek képtelenek voltak megállni a gödör szélén. Ezeket belelökték, és úgy lőttek a gödörben fekvőkre. Az altiszt és az egyik katona egészen közelről lőtte tarkón a többieket. Az utolsó, a legjobb állapotban lévő munkaszolgálatos, a holttestekre húzta a földet. Úgy érezte megmenekült. Tévedett. Őt a katonák maguk intézték el. A művelet végén lekaparták a sarat az ásókról, az altiszt utasítása alapján a kocsisok újra befogattak, indultak vissza a mosonmagyaróvári parancsnokság felé. A pokróccal leterített lovak nem fáztak meg.

Abdán, évekkel később, egy fiatalasszony úgy emlékezett, hogy a huszonkét munkaszolgálatos között látott egy széttaposott bakancsú, gyűrött ruhás, megtört arcú férfit, aki mozdulni már nem tudott: a szekérkeréknek támaszkodott, s a kezében tartott egy kis fekete noteszt.

A bori menet utolsó szakasza 1944. október 30-án indult Szentkirályszabadjáról. A végső úti cél Németország volt, a munkaszolgálatosokat „a körülményekhez képest minél munkaképesebb állapotban“ kellett átadni a német hatóságoknak Hegyeshalomnál, 1944. november 11-én. A betegeket a győri vagy a mosonmagyaróvári állomásparancsnokságon lehetett leadni, a menetnek óránként körülbelül három kilométer út megtétele volt előírva, világos reggeltől sötétedésig 6–7 óra gyaloglással, napi 18–20 kilométert kellett megtenni egyre romló, majd elmaradó élelmiszer-ellátás mellett.

Dr. Radnóti Miklós 35 éves magyar–francia szakos középiskolai tanár, költő, műfordító, az „erőltetett menet“ tagja, 1944. október 31-én írta utolsó versét Szentkirályszabadján.

Dr. Radnóti Miklós 35 éves magyar–francia szakos középiskolai tanár, költő, műfordító, az „erőltetett menet“ tagja, 1944. november 11-én már nem érkezett meg Hegyeshalomra.

Máig sem tudjuk, hogy pontosan mi történt ez alatt a tizenkét nap alatt. Kőszegi Ábel kutatásai, valamint a helyi szemtanúk és a költő munkaszolgálatos társai visszaemlékezései alapján a Névpont – www.nevpont.hu – legújabb írása egy valószínű krónikát közölt.

Kék virág a mártírköltő Radnóti Miklós emlékének.

A Névponton az alábbi linkeken olvashatnak Radnóti Miklósról:

http://www.nevpont.hu/view/11777

http://www.nevpont.hu/view/11778

A képen a fiatal költő látható, a kép forrása:

http://alchetron.com/Miklos-Radnoti-1360321-W