Horváth Mihály. A történetíró és kora
Horváth Mihály. A történetíró és kora

2021. február 27. Szombat

Horváth Mihály. A történetíró és kora

Pályakép


 

 

1.    kor. Pályakezdés.

„Azon országtörténetek, melyek csak akörül forognak, mi az udvar-, cabinet- és kormányhatóságokból foly ki vagy azokra viszonylik, hasonlók azon utazókhoz, kik mindenütt csak maga köröket látogatnak meg, s inkább a hideg márványteremben unatkoznak, mintsem a bizodalmas kunyhóban szívöket enyhítenék.“

(Horváth Mihály: Gondolatok a történetírás teóriájából, 1839)

 

 

Horváth Mihály elszegényedett középnemesi családból származott: apja Horváth József orvos, valójában „chirurgus“, azaz sebész (= borbély, nem orvostudor!) volt. Az időközben tekintélyes létszámúvá bővült család 1814-ben Szegedre költözött, itt végezte elemi iskoláit és a piarista gimnáziumot is. Külön érdekesség, hogy a középiskolában ekkor kezdték el oktatni a magyar nyelvet és irodalmat – persze még latinul. Középiskolái elvégzése után a váci egyházmegye papi szemináriumába került, ahol történelemtanára Spányik Glicér volt (Semmelweiset is ő tanította), akinek magyar történeti összefoglalásai közel 25 éven át számos kiadásban megjelentek. Horváth Mihály 1828-ban, a pesti tudományegyetemen bölcsésztudori oklevelet szerzett, két év múlva a teológiai záróvizsgákat is letette (1832-ben pappá szentelték). Püspöke, gr. Nádasdy Ferenc Dorozsmára nevezte ki káplánnak, majd több mint hat évig különböző településeken működött, mígnem püspöki engedéllyel elvállalta gr. Keglevich Gábor fiának nevelését. Első éveiben sokat vívódott az egyházi kötelék és a világi nevelői állás között: a nevelői tiszt, akárcsak az alsópapság, az úr és szolga közé rangsoroltatott. Horváth Mihály önérzetes ember volt, nehezen tűrte a kiszolgáltatottságot. Előbb a Keglevich családnak mondott fel, hogy folytassa káplánkodását, majd nagyabonyi állását adta fel, hogy ezúttal gr. Erdődy Kajetán családjánál vállaljon ismét nevelői állást. Hamarosan azonban innen is szabadulni kívánt: barátaihoz írott leveleiből kitűnik, hogy szívesen elvállalta volna a leköszönő Szalay László helyett az akadémiai jegyzői posztot, esetleg az egyetemi könyvtárőri tisztet, de benyújtotta jelentkezését az akkor tervezett diplomatikai tanszék vezetésére is. Végül a bécsi Theresianumba kinevezték a magyar nyelv, irodalom és stilisztika rendes tanárává (1844-ben). Heti hat órában tanított, így ideje nagy részét történelmi búvárlatainak szentelhette.

 

De nézzük meg, hogyan is indult Horváth Mihály történeti pályája?

 

A Magyar Tudós Társaság 1835-ben a következő kérdésre tűzött ki pályadíjat: Milyen állapotban volt a műipar és kereskedés hazánkban az Árpád- és vegyes házakból származott királyaink alatt? Mi történt fejedelmeink és törvényhozásunk részéről annak előmozdítására? Melyek voltak a nagyobb emeltetésüket hátráltató akadályok? Milyen befolyásuk volt nemzetünk erkölcsi és értelmi kifejlődésére? Ezek a kérdések indították el Horváth Mihályt történeti pályáján. Valójában már a kérdésfeltevések is szokatlanoknak tűnhettek. Közismert, hogy az első – még latin nyelvű – feldolgozások a királyi udvar történetét beszélték el, végigkísérték az uralkodókat gyermekkoruktól halálukig, azaz a nemzet története gyakorlatilag megegyezett az uralkodók életeseményeinek felsorolásával (ütközetek, békekötések, családi események s különösen azok diplomáciai összefüggései stb.). Horváth Mihályt elgondolkoztathatták a korszakban igencsak szokatlan kérdések. Talán ezekkel a kérdésekkel függ össze, talán nem; mindenesetre első fontosabb műve a történeti pályára lépő pályakezdő tudós bizonytalanságait is jelzi. Wilhelm Wachsmuth Europäische Sittengeschichte (Leipzig, 1831–1837) c. műve Die Aufgabe c. fejezetének magyar fordítása Magyarországon talán elsőként foglalkozott a történetíró feladatával (Gondolatok a történetírás teóriájából, Athenaeum, 1839). Itt szögezte le elsőként, hogy a történetírásnak a nép életével, szokásaival és kultúrájával is foglalkoznia kell, mert csak így válhat a valóság hű krónikásává. A leíró történeti módszer helyett az oknyomozó módszert helyezte előtérbe, utóbb ez az elv egész munkásságának alapjává vált.

 

A pályázat sorsa végül 1837-ben dőlt el, munkája, a később többször átdolgozott Az ipar és kereskedés története Magyarországban tekinthető az első gazdaságtörténeti munkának. Jutalmat ugyan, akkor még nem nyert vele, ám átdolgozott változatát a Magyar Tudós Társaság kiadásra érdemesre ítélte, sőt utóbb ennek a pályamunkának köszönhette akadémiai tagságát is (l.: 1839. nov. 23; r.: 1841. szept. 3.). A mű igen nagy visszhangot váltott ki, mert elsőként dicsérte a városi polgárság erényeit és a polgárosodás vívmányait, történeti érvekkel támogatva a hazai ipar érdekében megindított védegyleti mozgalmat, amely egybecsengett a reformkori vezető gondolkodók politikai elképzeléseivel. Első korszakából még kiemelendő Az 1514-i pórlázadás, annak okai és következményei c. dolgozata. A Dózsa György-féle parasztfelkelés leírása korábban csupán a felfegyverkezett hadak rémtetteinek leírására szorítkozott: lángoló nemesi kastélyok, meggyalázott nemesasszonyok, vértől lucskos kaszák, kapák és sarlók, mígnem Temesvárnál a nemesi sereg végre szétverte Dózsa György hordáját, akit tüzes vastrónra ültettek stb. Horváth Mihály szintén elsőként a magyar történetírásban elemezte az 1514-es parasztháború eseményeit, okait és következményeit rámutatva a parasztság jogfosztottságára, a közteherviselés hiányára. Horváth Mihálynak feltűnt, hogy a parasztfelkelés életre hívója valójában Bakócz Tamás esztergomi érsek volt, aki pápai jóváhagyással, de elsősorban saját hatalmát erősítendő, keresztesháborút hirdetett a pogány törökök ellen. A katonák mellén kereszt volt: cruciatus, (crux, crucis = kereszt; cruciatus = kereszttel jelölt [harcos, vitéz]). A parasztsereg azonban a nemesurakra támadt a pogányok helyett. Horváth Mihály következetesen Dózsa György harmincezer kuruc harcosáról írt…

 

 

2.    kor. Intermezzo. A forradalom kora

„Mi, a magyar álladalmat törvényesen képviselő nemzetgyűlés, jelen ünnepélyes nyilatkozatunk által Magyarországot elidegeníthetetlen természetes jogaiba visszahelyezve, minden hozzátartozó részekkel és tartományokkal egyetemben az önálló független európai státusok sorába iktatjuk.“

(Függetlenségi Nyilatkozat, 1849. ápr. 14.)

 

 

Míg alkotói pályafutása első éveit történelmi kutatásoknak szentelhette, amelyek közül a legjelentősebb és legismertebb természetesen – a most részleteiben nem elemzett – négykötetes A magyarok története (1842–1846); a forradalom alatt energiáit politikai és társadalmi küzdelmek kötötték le. Vagyis Horváth Mihály azon kevés történetírók közé tartozott, aki tevékenyen részt vett kora legjelentősebb eseményeiben, annak alkotó és cselekvő szereplőjévé vált, s ez meghatározta későbbi alkotói munkásságát is. Abba a szerencsés (?) helyzetbe került, hogy történetírói tapasztalatai, és meggyőződéssel vállalt elemzései „eredményeit“ a gyakorlatban, azaz forradalmi körülmények között vizsgálhatta.

 

De nézzük meg, hogyan is indult és hová fejlődött politikai pályája?

 

Horváth Mihály első politikai fellépésére bécsi tanárkodása idején került sor. A több mint ötvenévi nádorság után elhunyt József főhercegért (= József nádor) mondott gyászmisét 1847. jan. 23-án Bécsben, a kapucinusok templomában tartották meg, s a gyászbeszédre a történetíró papot kérték fel. Horváth Mihály József nádort a magyar reformtörekvések szószólójaként állította be, olyannak, aki a politikai küzdelmekben a liberalizmus és a demokratizmus híve volt (= „der alte Rákóczi“). Konzervatív udvari körök elítélték Horváth Mihály beszédét, jóllehet nemsokára (1848. jan.-ban) kinevezték hatvani prépostnak.

 

A forradalom és szabadságharc idején, mint püspök a Főrendiház tagja lett, majd elkísérte a kormányt Debrecenbe is, ill. Hunkár Antallal közösen, mint főrendiházi képviselők részt vettek a Függetlenségi Nyilatkozat megszövegezésében (1849. ápr. 14-én), s a magyarországi püspököknek a királyhoz való hűségre serkentő pásztorlevele ellenében ellennyilatkozatot tett közzé (1849. ápr. 17-én). A Szemere-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztereként (1849. máj. 2.–1849. aug. 11.) minden egyházi és világi elöljárónak meghagyta, hogy a kimondott függetlenség iránt hódolati nyilatkozatot küldjenek be (1849. máj. 9-én), valamint minden hitfelekezetűt felszólított, hogy a népet ünnepi istentiszteletekkel és egyházi szónoklatokkal lelkesítse a szabadságharcra, erre a célra ő saját imát is készített (1849. máj. 18-án). Nem sokkal később, az egész országban általános böjtöt rendelt el (1849. jún. 6-án), majd az oroszok elleni keresztes hadjáratra serkentő felszólítást bocsátott ki, egyúttal a lelkészeknek megparancsolta, hogy a népfelkelés élére álljanak és élet-halálharcra vezessék (1849. jún. 29-én). A kormányt Szegedre és Aradra is követte, a világosi fegyverletétel (1849. aug. 13.) után, elsősorban a Habsburgok trónfosztásában játszott szerepe miatt bujdosni kényszerült, a Haditörvényszék, távollétében (in effigie), felakasztotta (Pesten, 1851. szept. 22-én).

 

A szabadságharc sorsa végül is az 1849-es orosz invázióval dőlt el, ha elemezzük Horváth Mihály politikai karrierjét – amelyből csak néhány ismert eseményt ragadtunk ki – sokan többször is rámutattak a történetíró püspök tevékenységének radikalizálódására. Történetünk elején, az országgyűlés és az udvar ellentétei rendezésére, a két fél közötti közvetítésre a püspöki kar látszott a legalkalmasabbnak, amelynek akkor már Horváth Mihály csanádi választott püspök is tagja volt. Történetünk elején, Horváth Mihály csanádi választott püspök még azt javasolta, hogy a kialakult viszály néhány kérdésében az országgyűlés foglaljon állást, ill. feliratot küldenek a királyhoz a püspöki kar nevében: a felirat megszövegezésével Horváth Mihályt bízták meg (1848. okt. 28.). Történetünk végén, az országgyűlés megfogyatkozott tagjai előtt, Kossuth Lajos felvetette a Függetlenségi Nyilatkozat tervét, s a jelenlévő képviselők között ott volt a csanádi választott püspök is, mint a Főrendiház tagja. Történetünk végén, sokan úgy vélték, hogy a Függetlenségi Nyilatkozatot maga Horváth Mihály fogalmazta meg vagy legalábbis egymaga öntötte azt végleges formába.

 

 

3.     kor. Emigrációban

„Az egyenlőségi eszmék fokozatos fejleményében a királyság is elveszté isteni jogának fénykörét. Az abszolut hatalom napról-napra gyűlöltebbé lett a közvéleményben. Mi volt természetesb, mint hogy e népszerűtlenség, e gyűlölet a papságra is kiterjedjen, mely a fő hatalom érdekében, mint annak szövetségese szállt harczra a kor szellemével, s oly tanok és elvek képviselőivé tolta fel magát, melyeket a nép ellenségeseknek tartott a maga törekvései ellenében.“

(Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történetéből, 1864)

 

 

Míg alkotói pályafutása kezdetét történeti dolgozatok, monográfiák és első szintézise, életútja második állomását a forradalmi körülmények által kikényszerített közéleti szerep, a harmadik szakaszt a forrásgyűjtés és -kiadás jellemezte.

 

De nézzük meg, milyen kútfők összegyűjtését szorgalmazta Horváth Mihály?

 

Horváth Mihály száműzöttként Párizsban, Zürichben és Genfben (1849. nov.–1855), Brüsszelben és ismét Genfben élt (1855–1867). Párizsba érkezése után első teendői közé tartozott, hogy a francia vallás- és közoktatásügyi minisztertől engedélyt kérjen a Bibliothéque Nationale könyv- és levéltárának használatára. Anyagi gondjain – akárcsak korábban már többször is – nevelői állással próbált meg segíteni. Gróf Batthyány Lajos özvegye felkérésére elvállalta három gyermekének tanítását (1855-ig, a család hazatértéig, jórészt Zürichben és Genfben, mellettük maradt). Brüsszelben állította össze levéltári kutatásainak első nagy eredményét, a négykötetes magyar történelmi okmánytárat (Pesten, Hatvani Mihály álnéven jelenhetett meg, 1857-ben). Időközben, 1856-ban, amnesztiarendeletet bocsátottak ki, ám hiába tett ígéretet az ún. hűségi térítvény (Loyalitäts-Reserv) megtételére, kérelmét az ügyében eljáró kegyelmi bizottság elutasította. Ismét nevelői állást vállalt hát, ezúttal gr. Károlyi Györgyné – gr. Batthyány Lajosné testvére – leánygyermekeinek nevelését vállalta el, ám 1862-től hazatéréséig csak kutatásainak élt. Mivel az emigráció éveiben nem gyakorolta papi hivatását, 1864 nyarán megnősült (egy jómódú genfi polgár, Marie Michelle Voignoux-t vette el: a házasságból öt gyermek született, leánya a későbbi belügyminiszter, Kristóffy József felesége lett!).

 

Horváth Mihály legfontosabb emigrációs feladatának a magyar forradalom és szabadságharc történetének megírását, annak írásos emlékeinek feltárását tekintette, nem megfeledkezve a forradalom előzményeiről, továbbá az eseményekben fontos szerepet játszott személyek életrajzainak és visszaemlékezéseinek összegyűjtéséről sem. Említettük, hogy már száműzetése első helyszínén, Párizsban, első dolga a francia nemzeti könyvtár látogatása volt, s nem tett másként Genfben és Brüsszelben sem. Módszeresen dolgozta fel a nyugat-európai levéltárakban őrzött anyagokat, széleskörű, igen kiterjedt levelezést folytatott kortársaival, akik között a történések kulcsszereplői és egyszerű honvédek egyaránt megtalálhatóak voltak. Ekkor született meg két legnagyobb hatású műve (Huszonöt év Magyarország történetéből. I–II., 1823–1848; Genf, 1864 és Magyarország függetlenségi harczának története. I–III., 1848–1849, Genf, 1865; a már említett okmánytár mellett). Mindkét művét a korabeli kritika kedvezően fogadta, jóllehet sokan részrehajlással vádolták meg Horváth Mihályt, amit maga sem tagadott. Kitért arra, hogy az utókor feladata lesz majd, hogy munkáját elbírálja, hisz aki részt vett a forradalmi párharcokban „elfogulatlan aligha leend.“

 

 

4.    kor. Újra itthon

„A kormányok és egyes tudományos intézetek halomra gyűjthetik a történelmi kincseket: de mily korlátolt ezek haszna, ha csak néhány szaktudós kezein forognak, s a társadalomba, a nemzet nagy tömegébe nem hatolnak be.“

(Horváth Mihály beszéde a történelmi társulat első közgyűlésén, 1867. máj. 15-én.)

 

 

Míg alkotói pályafutása kezdetét történeti dolgozatok, monográfiák és első szintézise, életútja második állomását a forradalmi körülmények által kikényszerített közéleti szerep, a harmadik szakaszt a forrásgyűjtés és –kiadás, az életútját lezáró negyedik stációt tudományszervezés és a pálya összegzése jellemezte.

 

De nézzük meg, milyen szervezői feladatok várták a hazatérő Horváth Mihályt?

 

Horváth Mihály elsősorban br. Eötvös József közbenjárására, hosszas huzavona után, 1866. dec.-ben amnesztiát kapott, sőt 1867. jan.-ban maga az uralkodó, Ferenc József is fogadta őt. Anyagi gondjait megoldotta az az 1867. dec.-i királyi rendelet, amely szerint 5600 forint évdíjat juttatnak neki élete végéig a katolikus vallásalapból. Az egyház házasságkötését nem ismerte el, vadházasságnak tekintette azt, így egyházi méltóságot is kapott: trebinyei c. püspöknek nevezték ki. 1868-ban Deák-párti képviselőként bejutott a parlamentbe (1873-ban lemondott, ám Deák Ferenc halála után elfogadta a megüresedett mandátumot).

 

Hazatérése után részt vett a Magyar Történelmi Társulat szervezésében, annak alakuló ülésén, az akkor már igen nagy tekintélyt kivívó Horváth Mihályt választották meg másodelnöknek (első alelnök: 1867–1877; elnök: 1877–1878). Nemsokára elvállalta a Magyar Tudós Társaság osztályelnökségét is (1870–1878) és kezdeményezte az MTA részéről egy történeti kiadóvállalat megalakítását, amely történeti monográfiák és történelmi folyóiratok (pl. Századok) megjelentetését ösztönözte. Legfontosabb feladatai közé sorolta, hogy a történetírók műveit a nagyközönség is megismerje, hisz a „szakférfiak“ által közzétett új tudományos eredmények csak akkor érnek valamit, ha azok a nemzet legegyszerűbb tagjait is megérintik. Utolsó alkotói évei ugyanakkor az életút összegzésének évei is. Már hazatérése évében kiadta kisebb történeti munkáit (I–IV. köt., Pest, 1867), majd érdeklődése egy sajátos történelmi műfaj, a történeti életrajzi monográfia felé fordult. Egy-egy történeti korszakot egy-egy jelentős személy életútján keresztül próbált összegezni (Zrínyi Ilona, 1869; Fráter György, 1872), valamint egyháztörténeti szintézist írt (A kereszténység első százada Magyarországon, 1878).

 

 

Élete utolsó éveiben ismét nevelői feladatokat vállalt: Rudolf trónörökös történelemtanára volt. Élete végén sokat betegeskedett, vesebaja enyhítésére, sorra járta a Monarchia ismert fürdőhelyeit. 1878. aug. 12-én reggel eszméletlenül találtak rá karlsbadi szobájában, mert szélhűdés érte. Öccse távirati hívására barátja és háziorvosa, Lumniczer Sándor, az egykori honvéd törzsorvos – aki éppen abban az évben lett egyetemi magántanár –Budapestről azonnal hozzásietett. Aug. 18-án a beteg egészen megkönnyült, sőt fel is akart kelni, de nemsokára megint visszaesett közönyébe. Samassa József egri érseknek, ki többször meglátogatta, már nem felelt; csak mikor öccse igen hangosan kérdezte, nem akar-e valamit mondani neki, alig hallható, vontatott hangon felelte: „Éljen az érsek úr!“ Samassa feladta az utolsó kenetet s könnyezve távozott. Aug. 19-én reggel 5 órakor Horváth Mihály tüdőszélhűdés következtében meghalt.

 

 

 

Epilógus:

Első monográfusa, Márki Sándor így értékelte Horváth Mihály histórikusi teljesítményét:

 

„Egy újabb nemzedék ismét az ő könyveiből erősítgeti azt a hitét, hogy a történelem és a jog folytonossága alapján szilárdan álló nemzete fennmarad, ha önmaga mérséklésében épp oly erőt tanúsít, mint a harcban tanúsított.“

(Márki Sándor: Horváth Mihály. Történeti életrajzok, 1917).

Szerző: Kozák Péter

Műfaj: Előadás

Megjelent: nevpont.hu 2016