Illem, sport és divat 3.
Illem, sport és divat 3.

2024. július 12. Péntek

Illem, sport és divat 3.

„Amazonok“ a századfordulón (19–20. század)


A torna

„A nő más testszervezettel, más életfoglalkozással és élethivatással bír ugyan, mint a férfi, de mert éppen oly szerves és eszes lénye a természetnek, s mert a műveltségi viszonyok káros befolyásainak is éppen úgy, sőt még inkább ki van téve, ezért a nőt is testileg éppen úgy kell ápolni, mint az erősebb nemet.”1

Ezeket a sorokat Turjay László Nőnevelő tornászat című munkájából kölcsönöztük. Turjay könyve elején leszögezte, hogy a nő is éppen olyan „szerves és eszes lénye” a természetnek, mint a férfi, ezért neki is szüksége van a testmozgásra. Ez a mondat majdhogynem forradalminak tűnik, hisz a szerző szinte egyenlőségjelet tesz a két nem között. Persze nem arról van szó, hogy Turjay egy korai „férfi-feminista”, azzal, hogy megállapítja a nőnek „testileg” is ápolnia kell magát azzal a korabeli közízlésnek és illemnek üzen hadat csupán. Turjay egészségügyi szempontból vetette el a „jóízlést”, amely az otthon, illetve a leánynevelő- és tanintézetek négy fala közé zárta a nőket, s így a századvégi városi szépségek „felpuffadt lénye” úgy él mintha teste „mozgatlanságával a szellem összes képességét” az egészség árán akarná megvenni.2

Egy másik tornatanár, Bokelberg Ernő Turjayval szinte egyszerre figyelmeztette a hölgyeket, hogy ne hanyagolják el a rendszeres testgyakorlatokat.3 Bokelberg ráadásul Turjayval szemben arra a következtetésre jutott, hogy a leányoknak még nagyobb szükségük van a mozgásra mint a fiúknak, mert „a szokás révén” részint a családi körhöz, részint „a divat ún. tisztességeihez”4, részint a szalonokhoz vannak fűzve.5 Ezután a summás és nagyon igaz vélemény után Bokelberg megállapította, hogy a nők részére a legalkalmasabb testgyakorlatok a torna, a labdajátékok, az úszás, a korcsolyázás, a tánc és a lovaglás.6 Mindezeket összefoglalva gimnasztikának nevezte. A szerző gondosan kerülte a ‘sport’ szót, a versenyzést, sőt a cikke első részében megemlített olimpiai játékokról szólva kijelentette, hogy a gimnasztika „túlhajtott művészkedéssé”, athletikává fajult.

Vagyis Bokelberg elismerte, támogatta a nők testmozgását, ám a versenyzést, a sportolást elutasította. A cikkéből még az is kiérződött, hogy a mostani nemtornázásért az „elfajzott athletika” a felelős. Hogy ez a vélemény nem volt egyedi, arra a legjobb bizonyíték maga a Herkules, amely mint tudjuk első évfolyamaiban lelkesen támogatta a női sportot. Az 1886-os évfolyamban Kováts István, a Szegedi Torna Egylet művezetője folytatásokban közölte tárcáját a női „tornászatról”.7 A derék művezető leszögezte: „… fölösleges talán említenem, hogy amikor a női tornászatról szólunk, a mértéket nem a czirkuszokban mutogatott nő-athlétákról vesszük, mint amely tornászat kivetkőzteti a nőt nőiességéből, az ily athlétagyakorlatok nagy része még a jól vezetett középiskolákból is ki van zárva.”8 Kováts idézett mondatából kitűnt, hogy ez a megállapítás általánosan elterjedt volt, ugyanakkor az is érdekes, hogy az „athletika”, a versenyzés a 19. század 80-as éveiben még a ‘cirkusz’ asszociációját is keltette, s mint ilyen az atlétikaellenes érvekben is helyt kapott. (Ne feledjük el, hogy korszakunkban kezdődött az atlétika–torna háború a magyar sporton belüli hegemóniáért!).

A legkiválóbb tornatanárok tehát igyekeztek megnyerni a századvég hölgyeit a testmozgásnak, ugyanakkor arra is ügyeltek, hogy a nőket a szűkebb értelemben vett ‘sporttól’, a versenyzéstől távol tartsák. Hangsúlyozták, hogy a jóízlés és az illem következménye hölgyeink sápadt arcszíne és „hysterikus rohamai”, ám a sokat szapult illemkönyvek alapján utasították vissza a női sportot, a versenyzést. Talán éppen e kétirányú harc miatt szenvedtek „kettős vereséget” tornatanáraink. Az atlétika–torna háború tárgyalása nem e tanulmány feladata. Annál izgalmasabb viszont röviden nyomon követni a korabeli sajtó alapján, hogy az elmúlt századvég hölgyei hogyan éltek, s remélhetőleg a vázlatos ismertető után az is kiderül, hogy a nők miért nem tornáztak?

Hogy hogyan éltek, „nevelődtek” a leánygyermekek az legjobban Albert Károly tornatanár leírásából derül ki.9 A csecsemő már élete első óráiban idegen kézre került, mert anyja olyan gyenge volt, hogy nem tudta táplálni „szíve magzatát.”10 A szoptatás a dajka feladata volt, nem csak azért, mert az anyának általában elapadt a teje, de azért is mert „jelen viszonyaink között” nem volt divat a szoptatás. Ugyanezt írta Felméri Lajos, a kor ismert testnevelője is a Nemzeti Nőnevelés hasábjain.11 Az anya a legtöbbször idegen dajkákat hozatott 12 Az előkelő körökben „sic” volt nemcsak a német vagy francia nevelő, de az idegen dajka is. A mama azért törődött gyermekével. Ha a szoptatás ízléstelennek is tűnt, az azonban megint csak „sickes” volt, hogy a bölcsőt a legcifrább takarókba bugyolálják.13 Társasági körökben, ha szóba került a kisded, akkor a mama büszkén mutathatott az arannyal díszített bölcsőre.14

A dajka szerepét néhány évvel később a nevelőnő, a bonne vette át. Vajon mit játszottak a leánygyermekek? A játékot a korabeli illem szinte teljesen száműzte. A bonne a gyermek minden lépését nyomon követte. Tilos volt a kisleánynak szaladgálni, futkározni, csak illedelmesen sétálhatott a bonne vagy a mama felügyelete mellett.15 A szófogadó, jó leány legfeljebb „bábúzás” közben tipegett kicsinyég, egyébként az időt üléssel és levegőbe bámulással töltötte, mint „Fra Angelico szentjei” – tudtuk meg Felméri Lajostól.16 A mama szerepe pedig abból állt – egészítette ki Albert Károly írása – hogy a kisleányt divatosan felöltöztette, csipkékkel, fodrokkal „kicziczomázta” és elkísérte a bonne-ot a séta során.17 A séta volt az egyetlenegy „sport”, amit mindenki egyformán helyeselt, legfőképp az anya. A szülő azonban nem a testmozgás előnyei miatt sétált illedelmesen a gyereke mellett. Mindezt hiúságból tette, s nem is a kisleányra volt büszke (ami azért érthető lenne), hanem azokra a szalagokra és „cziczomákra”, amit Albert Károly említett cikke igencsak kifogásolt.18 A korabeli tornatanár ingerült írásához hozzátehetjük még, hogy az ily módon felöltöztetett és díszes ruhákba bújtatott kisleányon kívül a mama még arra is büszke lehetett, hogy gyermeke milyen szófogadó és illemtudó. A mama tehát egy általánosan elfogadott magatartásmintát adott tovább, ami a kisleány környezetében újabb helyeslésre talált, újabb megerősítést nyert. Ebben a magatartásban azonban nincs helye semmi „léha szaladgálásnak.” Erről győz meg a már említett Kováts István is, amikor megállapította, hogy a torna „ellenesei” mindent a képzelt illemszabályok közé szeretnek erőszakolni.19 Az illemszabályok azonban nem voltak képzeltek. Feltehetően Kováts itt arra utal, hogy az illemszabályok hagyományozódtak. A mama is hasonló mintát látott maga körül, így hát természetesnek tűnt, hogy gyermekét is így nevelje. Sőt, a hagyományok a „világvárosiasodással”, a modern világváros kialakulásával paradox módon csak felerősödtek. Az átalakuló életmód elősegítette az „otthonülő” magatartás kialakulását. Kováts is megemlítette, hogyha egy „kisasszonykának” kedve volna labdázással szaladgálni, a mamák szörnyűlködve inték e „pajkosságtól”, illetlen viselettől.20 De mi is lenne akkor, ha „ő nagyságát” valamelyik ügyes fiú hátba találná labdával? Ily neveletlenséget ma, a felvilágosodott korban nem lehet eltűrni!21

Az illedelmesen sétáló kisleány nemsokára iskolába került. Mit tanulhatott a korabeli leánygyermek a leánynevelő intézetekben? És hány órát töltöttek a növendékek az iskolákban? E kérdés részletes megválaszolása szétfeszítené e tanulmány kereteit. Itt csak arra vállalkozhatom, hogy a leányok nemtornázása szempontjából vizsgáljam a kérdést. Tornatanárok, pedagógusok, nevelők a 19. század 80-as–90-es éveiben a Nemzeti Nőneveléstől kezdve a Tornaügyön át a Herkulesig a legkülönbözőbb szaklapokban foglalkoztak ezzel a problémával. A legkülönbözőbb javaslatok születtek, s a jobbítani akaró vélemények csak egy dologban egyeztek meg. Nevezetesen abban, hogy a leányok „nemzeti” nevelése nem megfelelő. Az iskolák jelenlegi „állapotjukban” nem alkalmasak arra, hogy bennük a „testi épség gondozható” legyen – írja egy helyütt az ismert orvos, Péterfy Sándor.22 A nyilvános iskola csak arra alkalmas, hogy a nők „fejét a tudományok encziklopédiájával szaturálja” – idézhetjük ismét Felméri Lajost.23 A növendékek naponta 4–5, később 6–7 órát töltöttek az iskolában – olvashatjuk Kovátsnál.24 Felméri szerint a különórákkal együtt a leányok heti 45–50 órával is meg voltak terhelve.25 Beniczky Irma könyvéből pedig a napi különórák derülnek ki, ezek 3–5 órát is kitettek.26 Ezt a rengeteg időt pedig mind üléssel töltötték. A tanév a legtöbb helyen tíz hónapig is eltartott. Az órák unalmasak, fárasztók és lélekölők voltak. A padok szűkek és egészségtelenek voltak, a tanulók kényelmetlenül összegörnyedve ültek órákon át. A padok is úgy készültek, hogy mindenféle „mozgolódást” meggátoljanak az annyiszor ostorozott helytelen testtartás ezeknek a padoknak volt köszönhető.27 De Péterfy Sándor más miatt is szidta ezeket a célszerűtlen iskolai bútorokat. A szegény gyermekek nem ülhettek kényelmesen a padokban, így kénytelenek fészkelődni, „csúszni-mászni, lábaikat maguk alá szedni”, „s így az altest felé torlódó vér ott oly rendetlen állapotokat idéz elő, melyekhez csak egy kis véletlenség kell, hogy a gyermek az önfertőzés veszedelmei közé tévedjen!”28 A helyzetet még tovább rontotta a tantermek romlott levegője, s az, hogy ritkán szellőztettek.29

Az iskolai órák után rövid séta következett, majd folytatódott az otthoni „dresszúra.” Bár az 1877-es rendelet a tornát a leányiskolákban is kötelezővé tette30, de ez a heti két óra, amely nem oldott meg semmit, egyrészt nagyon kevésnek bizonyult, másrészt Turjay könyvéből azt is tudjuk, hogy a legtöbb leánynevelő intézet a maga részéről a növendékek sétáltatásával el is intézte a testmozgást.31 A séta pedig kimért és lassú léptekkel való vonulást jelentett a lakóhelytől hazáig és vissza.32 Otthon pedig következtek a végeláthatatlan különórák sorozatai. Egy magára valamit is adó középpolgári leánygyermek a kötelező háztartástanon, irodalmon, történelmen, természettanon, rajzon, kézimunkán, „széptanon” stb. kívül tanult még külön nevelőtanártól zongorázni, legalább még egy idegen nyelvre is oktatták a németen és a latinon kívül, illett még külön rajzórákat is venni és természetesen a tánciskola sem maradhatott el. Mindezt a rengeteg tantárgyat kiegészítette még a másnapi leckékre, házi feladatokra való „előkészület”, úgy hogy hölgyeinknek tornázni, mozogni a kurta korcsolya- és báli idényt leszámítva egyszerűen nem maradt ideje.

Felméri Lajos – akit már többször idéztünk – gúnyosan megállapította, hogy a „modern” rendszer tudós nőket képez, „eltölti a nőket a tanultság gőzével”, s az iskola után elveszi a nők kedvét attól, hogy később „olyannak megtanulására vágyódjanak, amelyet nem tudnak.33 Felméri nagyon jól érezte, hogy hol volt ennek az egész nevelési rendszernek a hibája. A rengeteg tantárgy és a szüntelen tanulás hölgyeinkben egyfajta telítettséget hozott létre. Az ismeretek elképesztő mennyiségétől a századvég dámája úgy érezhette, hogy miután a leány-nevelőintézetet befejezte, minden ismerethez hozzájutott, neki már semmi újat nem lehet mondani. Ez a telítettség azzal is járt, hogy „nem vágyódott” újabb tudásra, olvasmányai gyakorlatilag kimerültek az élclapok, a divatlapok vagy egyéb „hölgyirodalom” forgatásában. 34 A tudás azonban, amellyel hölgyeink elteltek éppen azért, mert rendkívül szerteágazott nem lehetett alapos. Felületes ismeretekkel rendelkeztek a zenéről, az irodalomról, a művészetekről. Felméri szellemes szavaival élve tudásuk nem szellemi táplálék volt, hanem csupán „szellemi izgatószer.”35

A jó mama nem sajnálta a pénzt, hogy kisleánya minél többet zongorázzon. A zongora mögött leánya aztán elsajátított néhány könnyebb, ujjficamító „brillant” darabot, ezáltal a kis tanítvány „illedelmesen megtanulta az időt agyonlőni” – írja Beniczky Irma A nők hivatása című művében.36 Szintén ebből a műből derül ki, hogy a zongorázás szinte minden úri családnál divatos volt.37 Ha a kisleány már megfelelően elsajátított néhány kisebb darabot, jöhetett a bemutató.38 Ez elég nagy családi eseménynek bizonyult, erre minden közelebbi rokont illett meghívni. A divatos zongoramű alatt a mama megelégedéssel nézte leányát, s óvatosan megsúgta barátnőjének, hogy mennyire látszik a kisleány művészetén, hogy 2 forintot fizetett egy óráért!39 A hölgynevelés célja az volt, hogy a leány a társaságban minél nagyobb „furoret csináljon.”40 Ezt szolgálta a rengeteg különóra, a zongorázáson kívül elsősorban a festészet.

Az 1881-ben Budapesten tartott országos „nőipar-kiállításról” készített jelentés megállapította, hogy a felsőbb leányiskolák rajzoktatásában a lélekölő, gépies minden rendszer és cél nélküli tájképezés, „figurális rajzolás”, csendéletek és életképek uralkodtak.41 A furoréhoz azonban hozzátartozott a festeni-rajzolni tudás is. Az illem azonban szemérmetlenségnek tartotta az antik szoboraktoknak még a nézését is. Az előkelő mamák rajzolni taníttatták leányaikat, de a képmutató illem megtiltotta a növendékeknek az igazi, antik remekműveket.42 Ezzel az ízlésbeli fogyatékossággal magyarázható, hogy a vagyonosabbak házát olcsó illusztrációk vagy selejtes utánnyomások díszítették.43

A nyelvtanítás sem hozta meg a kellő eredményt. Az előkelőbb körök leányaikat a német mellett elsősorban franciára és angolra taníttatták.44 Ez összefüggött a század végén elterjedő francia és angol szokásokkal. Terjedt a francia divat, a francia ruhák és az angol konyha. A népszerű francia és angol nyelvtanulás Felmérit a primitív ember bőrfestésére emlékeztette.45 A leányok nyelvtanulása nem volt egyéb, mint „grammatikai gargarizma”, nem volt több üres, betanult szóhalmaznál, amelyet elég hamar el is felejtettek, amint az iskolai vagy otthoni kényszer megszűnt.46

A kézimunkázásról szintén az idézett jelentés állapította meg, hogy némely intézet elfelejtkezett az iskoláról és műhelyt nyitott, versenyezni kívánt a nagyiparral!47

A nevelés célja tehát megállapíthatjuk az volt, hogy a rengeteg tudással egy kiváló „salonhölgyet” nyújtson át a társadalomnak, aki járatos néhány kiváló, könnyed zongorafutam eljátszásában, aki diszkréten és illőn kezeli az ecsetet, aki kellemesen cseveg franciául, aki elragadó selyem és „chenile” munkákat tud csinálni, aki bájosan, keccsel táncol, s aki nem utolsó sorban „be van avatva” a divat rejtelmeibe, jól meg tudja ítélni társnői és saját maga öltözetét.

A mama, a dajka, a bonne s az egyéb nevelők munkája következtében előttünk áll az elmúlt századvég modern, kissé csenevész hölgye. Az 1880-as–1890-es évek szépségideálja a fakó, „sápadt arcú”, szűk ruhákba, fűzőbe bújtatott nő, aki büszke úri halovány színére, s megvetően szól a falusi asszonyok erőtől duzzadt, pirospozsgás arcáról.48 Az úri, fehér színt még tovább lehetett haloványítani az illatos kéz- és arcolajokkal, krémekkel, fehér púderokkal.49 Arc- és ajakrúzsokkal soha. Mert az ugyebár piros volt!

A szalonképessé nevelt, félművelt hölgy nem cserélte fel a báltermeket és korcsolyapályákat a „tornászat” kedvéért. Hölgyeink érzéketlenek voltak a torna iránt, amely a korszellemtől idegen, nyers és durva szórakozást jelentett. A legjellemzőbb véleményt Müller Lajos tánc- és illemtanár adta a tornáról a századvégén megjelent könyvében.50 Müller nem tagadta a tornázás hasznosságát, mert igen alkalmas az izomerő fejlesztésére.51 Azonban azt is kijelentette, hogy az embert fiatalságában nem elég csupán, „mint durva állati lényt” nevelni, hanem mint társadalmi egyedet is fejleszteni kell.52 A tornázás, bármily hasznos is, az csakis a nyers izomerőt fejleszti. A tánc viszont elősegíti, hogy a fiatalok mozdulatai kellemesek, „az aesthetika szabályainak megfelelőek” legyenek.53 Müller Lajos feltette a költői kérdést: vajon van-e szülő, aki ideálját egy roppant terheket elbíró hordárban vagy napszámosban látja?54 Persze tudja, hogy a torna nem „a hordárok kiképzési iskolája”, de nem is az a hely, ahol a társadalom szabályait, finomságait is el lehetne tanulni.

Müller Lajos frappáns tornaellenes véleményéből arra következtethetünk, hogy a kortársak a tágabb értelemben vett ‘sport’ fogalomból csakis annyit fogadtak el, amennyi még megfelelt a társadalom szabályainak. Nem véletlen, hogy mindenek előtt a tánc vált általánosan elfogadottá. A korabeli tánctanár illemtanár is volt, a tánciskola növendéke a táncmozdulatokkal együtt elsajátította a jól nevelt társalgást és az „illemes viselkedést.” Müller Lajos ki is jelentette, hogy a tánctanulás teljesen feleslegessé teszi a tornát.55 A torna a közfelfogás szerint az embert „durva állati lénnyé” nevelte, s a nyers izomerő fejlesztése – különösen a hölgyeknél – éles ellentétben állt a keccsel űzött tánc és a hasonlóan kedvelt korcsolyázással szemben.

De az a néhány, előítélettel dacoló tornásznő is szinte megoldhatatlan dilemma elé került. A korabeli illem súlyos kérdéseit így összegezhetjük: Milyen ruhában tornázhatnak a nők? Milyen mozdulatokat tanulhatnak a leányok? és Ki tanítsa tornászatra a hölgyeket?

A kor divatos és állandóan szidott női ruhadarabja a fűző volt. A fűző jellemezte a legjobban a kort, az illemkönyvek által igencsak szűkre szabott társadalmi szokások és előítéletek közé zárt életet. A fűző, ez a testgyötrő fehérnemű, ez a divat-torzszülött jelképezte a legjobban az elmúlt századvég illemkorlátoltságát. Fejezetem elején idéztem Bokelberg Ernőt. Szerinte a hölgyeket a szokás „a divat tisztességeihez” és „a salonokhoz” fűzte.56 A divat „tisztességeihez” tartozott a fűző, amit mídernek és korzettnek is hívtak, e sok elnevezés is a fogalom gyakoriságát, elterjedtségét jelentette. A szalonokban pedig e soknevű ruhadarabot illett a pompázatos „toilette-ek” alatt viselni. 57 A fűző pedig olyannyira szűk volt, hogy benne még a járás is nehézkesnek tűnt.58 A hölgyeknek ezért illett lassan, tipegve járni, s ezért is lehetett sokáig a sétálás – az egyetlen táncon kívül – a legnépszerűbb „testmozgás.” Táncolni, ha borzasztóan nehezen is, de még lehetett a fűzőben, sőt az illem el is várta, hogy a hölgyek táncoljanak. Tornázni azonban már nem lehetett fűzőben. Ráadásul, ahogy Kováts István elárulja a leányok „karjaikkal mozgásokat, lábaikkal különféle lépéseket tesznek, a gyűrűhintán hintáznak, a körhintán körbefutnak stb.”59 Ez a sokfajta mozgás speciális tornaruhákat kívánt, amely egy kifogástalan szalonhölgy előtt már-már égbekiáltó szeméremsértés lehetett. Kováts a hölgyeknek bokáig érő bugyogót, kényelmes bő ruházatot javasolt.60 A bugyogó természetesen bő, buggyos nadrágot jelentett, mint ahogy Oherolly János, egy másik ismert tornatanár Torna-zsebkönyve is a tornaruha leírásánál térdig érő nadrágot ajánlott.61 Oherolly továbbá sarkatlan cipőbe és felöltőbe bújtatta tornásznőjét, gondosan ügyelve arra, hogy fedetlenül egyetlen testrész sem maradjon.62

Mégis, ez az igen illedelmes, hosszú és bő tornaruha is megbotránkoztatta a kortársakat. Az, hogy egy nő nadrágot vegyen fel, az teljesen elképzelhetetlen volt a századfordulón. A nadrág a férfiak monopóliuma maradt még sokáig, a nadrág korábban évszázadokon át a férfiasság egyik szimbólumaként jelent meg. (A magyar nyelvben ismert, az a szólás, hogyha egy nő ‘viseli a nadrágot’ az azt jelenti, hogy a feleség szava a döntő. A nadrág itt a férfiuralom jelképe, s a szólás épp azt a meghökkentő szokatlanságot emeli ki, amikor egy családban nem a férfi, hanem a nő parancsol).

Mivel a tornát csakis nadrágban lehetett űzni, ezért nem is nagyon terjedhetett el. Hazánkban elsősorban a német torna vált ismertté, Jahn, Spiess és Eiselen elképzelései voltak mértékadók. A német (porosz) torna viszont szorosan összefüggött a katonai drillel, a katonás szellemmel, amely igencsak távol állt hölgyeink „kellemteljes” ízlésétől. Müller Lajos is megállapította, hogy a tornázás a katonáskodásra akarja előkészíteni az ifjúságot.63 Kérdjük, vajon arra számítanak-e a szülők, hogy leányaik a harctéren fogják érvényesíteni izomerejüket?64 Az életmód mellett tehát az egyik oka a nemtornázásnak a tornaruha „nadrág alakja” volt, amely csak tovább erősítette a tornázásról kialakult férfias, katonás jelleget.

A másik ok pedig a már Kováts Istvántól is idézett különös, atlétikai mozdulatsorok voltak. Hogy mit tornázhattak a leányok annak eldöntésében még a korabeli tornatanárok sem voltak egy véleményen. Nem e tanulmány feladata, hogy ismertesse a különböző tornaiskolák közötti különbséget, s be kell vallanom a részletes elemzés felkészültségemet is meghaladná. Itt csak annyit szögezhetek le, hogy még a legenyhébb tornaszereket sem fogadta el a korabeli ízlés. Müller Lajos szerint a tornázás „fáradságos tagelnyújtóztatásokból” és „elcsavarásokból” áll, s ez nem egyeztethető össze a fiatal leány „gyöngéd testalkatával”65. Elborzadva említette a tornaszereket, mint „erőszakos fejlesztő eszközöket”, amelyek által a leánygyermek testének belső szervezete van veszélyeztetve.66 Visszariadt a tornásznőktől, akik a nyújtón forognak, vagy kötélen kúsznak, s végül arra a következtetésre jutott, hogy a legtöbb gyakorlat nem illik „a női finomsághoz”, sőt egészen illetlen, tehát káros.67 Ami illetlen az egyúttal káros is, árulta el a tánctanár Müller. Amit nem fogadott be a jóízlés, arról rögtön ki is derítették a kortársak, hogy ártalmas. Az előítélet így szült újabb előítéletet, a megszokás újabb tévhitek forrásává vált.

Az utolsó ok, amiért nem tornáztak a nők az a tornatanárnők hiánya volt. Bár 1881-től képeztek a leányiskolákban tornatanítónőket,68 számuk igen kevés volt. A serdülő leánykák „erkölcsi és szendeségi érzületén” pedig a közfelfogás szerint igen sokat ronthatott egy fiatal tornatanár. Hogy ez milyen komoly problémának bizonyult, azt a legjobban az jellemezte, hogy a Herkules több cikkben foglalkozott vele. A közízléstől eltérő, merész tornaruhában játszó fiatal leányok pikáns látványt nyújtottak az ifjú tornatanár előtt. Ráadásul a leányok mozogtak, különböző pózokban gyakoroltak, s a Herkules újságírója szerint nem csoda, ha a tanító „bensejében megmozdul valami jóeső érzés”, mikor a sok leány között „egy-egy fejledező” alak is felbukkan.69 A szerző azonban a kétségtelenül csábító helyzetet úgy magyarázta, hogy az igazi tanító úgy van növendékeivel, mint a cukrász a sok édesség mellett.70 S az igazi cukrász sem „nyalakodik” az őt körülvevő süteményből.71 A tornaórai mozgás – írta ugyanez a névtelen szerző – „alvó érzeteket” is felkelthet.72 A tanító önkéntelenül is megfogja egy-egy leány karját, vállát, hogy „az eséstől óvja.”73 Ez pedig sehogy sem fért össze a korabeli magatartással, hisz még a táncos sem foghatta meg párja kezét, csak ujjaival érinthette könnyedén. Ám egy tornaóra alatt a nem is egészen szalonképes ruhában megjelent hölgyet a tornatanár egy-egy gyakorlat közben, hogy megvédje a sérüléstől, kénytelen volt megfogni, s ez hallatlan kihívásnak, mi több vakmerőségnek bizonyult! A férfi tornatanárt „a korai érzetek felizgatásán” kívül még azért is ellenezte hevesen a közízlés, mert tanítása alatt a leány megszokta leküzdeni szemérmét, „tekintete bátrabb”, testhordozása kihívóbb lett.74 A Herkulesből idézett sorok nagyon jól ragadták meg a kérdést. A kialakult hölgy „image-t” veszélyeztette egy edzettebb, önállóbb, szilárdabb gondolkodású nő. A női tornázás a maga szokatlanságával, jó értelemben vett nyersességével a századvég fűzőbe zárt, affektáló szalonhölgyeivel szemben egy bő nadrágba bújtatott, hús-vér, életigenlő nő képét vetítette az előkelő társaság elé. Az illem és a társadalmi szokásokkal a szó szoros értelmében összefűződő előítéletek azonban erősebbnek bizonyultak, hisz még a legfelvilágosultabb tornatanárok is elutasították a nők versenyszerű sportolását.


Jegyzetek:

1 Turjay László: Nőnevelő tornászat. Bp., 1882. 32–33. o. Turjay könyvéről Matolay Elek és Bokelberg Ernő írt recenziót: Tornaügy, 1884. febr. 115–126. o. Turjayt később plágiummal vádolták, a vitáról Siklóssy László: A magyar sport ezer éve. 3. köt. 742. o.

2 Uo. 59. o.

3 Bokelberg Ernő: A leányok testgyakorlatai. 1. közl. Tornaügy, 1883. szept. 5–8. o.; 2. közl. Tornaügy, 1883. okt. 21–23. o.; 3. közl. Tornaügy, 1883. nov. 45–49. o.

4 Bokelberg Ernő i. mű 1. közl. 5. o. Bokelberg egyébként a Tornaügy egyik szerkesztője volt.

5 Uo.

6 Uo. 6. o.

7 Kováts István: A női tornászatról. 1. közl. Herkules, 1886. máj. 16. 6. o.; 2. közl. Herkules, 1886. máj. 23. 5. o.; 3. közl. Herkules, 1886. máj. 30. 3–4. o.

8 Kováts István: i. mű. 2. közl. 5. o.

9 Albert Károly: A modern nők. Herkules, 1887. jan. 9. 1–2. o.

10 Uo. 2. o. és Turjay i. mű 59. o.

11 Felméri Lajos: Nőnevelésünk és a társadalom. 2. közl. Nemzeti Nőnevelés, 1883. febr. 87. o.

12 Albert Károly i. mű 2. o.

13 Uo.

14 Uo.

15 Tarr László: A délibábok országa. Bp., 1976. 182. o.

16 Felméri Lajos i. mű 2. közl. 83. o.

17 Albert Károly i. mű 2. o.

18 Uo.

19 Kováts István i. mű 1. közl. 6. o.

20 Uo. 2. közl. 5. o.

21 Uo.

22 Péterfy Sándor: Az iskola nevelő hatásának akadályai. Nemzeti Nőnevelés, 1883. szept. 483. o.

23 Felméri Lajos i. mű 2. közl. 82. o.

24 Kováts István i. mű 1. közl. 6. o. és Turjay i. mű 59. o.

25 Felméri i. mű. 2. közl. 83. o. Felméri ugyanitt leírja, hogy az angol, a francia és a német felsőleányiskolákban jóval kevesebb tantárgyat tanítanak. A franciáknál pl. 6-7 tantárgyat tanítanak heti 20 órán át!

26 Beniczky Irma: A nők hivatása. Pest, 1870. 86. o.

27 Péterfy Sándor i. mű 484. o.

28 Uo.

29 Uo. 485. o.

30 Turjay i. mű 38. o. továbbá Mező Ferenc: A nők testi kulturájának múltja és jelene. Testnevelés, 1934. dec. 688. o.

31 Turjay i. mű 61. o.

32 Uo.

33 Felméri i. mű 2. közl. 82. o.

34 Uo. 88. o.

35 Uo. 81. o.

36 Beniczky Irma i. mű 86. o.

37 Uo.

38 Uo. 87. o.

39 Uo.

40 Uo. 92. o.

41 A jelentést idézi és elemzi Felméri i. mű 2. közl. 85. o. A jelentés 360 alsóbb és felsőbb leányiskolát vizsgált.

42 Uo. 86. o.

43 Uo.

44 Felméri Lajos: Nőnevelésünk és a társadalom. 3. közl. Nemzeti Nőnevelés, 1883. márc. 165. o.

45 Uo.

46 Uo. továbbá Beniczky Irma i. mű 171. o.

47 Felméri i. mű 2. közl. 85. o.

48 Kováts István: i. mű 2. közl. 5. o.

49 Uo.

50 Müller Lajos: Az illem- és táncztan egyetemes kézikönyve. Bp., [1880].

51 Uo. 106. o.

52 Uo.

53 Uo. 107. o.

54 Uo.

55 Uo. 108. o.

56 Bokelberg Ernő i. mű 1. közl. 5. o.

57 Tarr László i. mű 124. o.

58 Uo.

59 Kováts István i. mű 3. közl. 3. o.

60 Uo.

61 Oherolly János: Torna-zsebkönyv. 4. bőv. kiad. Bp., 1900.

62 Uo.

63 Müller Lajos: i. mű 109. o.

64 Uo.

65 Uo. 110. o.

66 Uo.

67 Uo.

68 Uo.

69 A leányok tornatanítása. Herkules, 1884. aug. 12. 2. o.

70 Uo.

71 Uo.

72 Uo.

73 Uo.

74 Uo.

Szerző: Kozák Péter

Műfaj: Tanulmány

Megjelent: Illem, sport és divat. „Amazonok” a századfordulón (19–20. század) Bp., Viktória Kiadó, 2004)

×

Földieknek látszók

Női szentek és boldogok

Legújabb könyvemben tizenkét különös sorsú, közismert, mégis ismeretlen 10–13. századi női szent, boldog és boldog emlékezetű nő életútja szerepel. A szentekről és boldogokról azt hihetnénk, hogy önmegtagadó, imádságos, nem egyszer aszketikus életük kiáltó ellentétben állt világi kortársaik tevékeny mindennapjaival. Valójában valamennyiük élete küzdelmes volt, tele gyarlósággal, hibával, szerencsés és szerencsétlen döntések sorozatával, rendkívüli jellemük azonban a magyarság sorsdöntő pillanataiban felülemelkedett minden addigi kétségen és korláton. Talán egyetlen fejedelmi család sem adott annyi szentet, mint a három évszázadon át uralkodó Árpád-ház, talán egyetlen történelmi korszakban sem élt annyi női szent és szent életű női hitvalló, mint az Árpád-kori Magyar Királyság területén. Az uralkodói dinasztia szentjein kívül könyvem megemlékezik a keresztény hitet a külhonban terjesztő magyarországi uralkodónőkről és fejedelemasszonyokról is.

A Kossuth Kiadó gondozásában megjelent, gazdagon illusztrált album kedvezményes áron, 5942 forintért megrendelhető a vevoszolgalat@kossuth.hu emailen.

Kozák Péter
a Névpont szerkesztője