Magyarországi Boldog Ilona
Magyarországi Boldog Ilona

2021. március 9. Kedd

Magyarországi Boldog Ilona


(†1240. november 15. Veszprém)

 

begina, domonkos rendi apáca.

 

Magyarországi Boldog Ilona a veszprémi domonkos kolostor priorája, az első stigmatizált magyar nő volt. Családi körülményeiről semmit sem tudunk, életéről egy legenda tájékoztat, amelynek legrégebbi ismert lejegyzése egy velencei kódexből ismeretes. A kéziratot a velencei San Giovanni e Paolo domonkos kolostor könyvtárában őrizték, ugyanebből a könyvtárból került elő IV. Béla király (uralkodott: 1235–1270) leányának, Boldog Margitnak nápolyi legendája is. Boldog Ilona legendája szövegét Gergely, a magyarországi domonkos rend tartományfőnöke 1409. december 15-én egy levél kíséretében elküldte a domonkos rend velencei tartományfőnökének. Jóllehet a legenda csak a 15. században bukkant fel, mégis biztos, hogy jóval korábban készült. A legenda Árpád-kori eredetét bizonyítja, hogy benne csakis Árpád-kori személyek és események szerepelnek, az utolsó tények: IV. Béla fiának, Istvánnak (a későbbi V. Istvánnak) a születése (1239) és a tatárok említése (1240), illetve Ilona halála után az egyik nemes „klerikus” Ilona közbenjárására nyerte vissza V. István kegyét. A legenda első változatát eszerint Ilona halála után, 1241-et követően fogalmazhatták meg. A kódex azonban két részből áll. Az első rész az Ilona életéhez kötődő csodás jelenségeknek és a stigmák megszerzésének a leírása, a második rész pedig a halála után történt eseményeknek, mindenekelőtt a sírjánál történő csodálatos gyógyulásoknak az elbeszélése V. István uralkodása végéig (azaz 1272-ig).

 

Magyarországi Boldog Ilona halála után a tatárok 1241 tavaszán törtek Magyarországra. Miután a királyi had Muhinál súlyos vereséget szenvedett (1241. április 12-én), a magyar király, IV. Béla, családjával országa legtávolabbi pontjára, a dalmát tengerpartra menekült. A királyi pár itt fogadalmat tett, hogyha az ország megmenekül, születendő gyermeküket, Margitot Istennek ajánlják. Margitot ezért négy éves korában a domonkosrendi Alexandiai Szent Katalin tiszteletére emelt veszprémi kolostorba adták. A kolostort nemrégen – oklevele szerint – 1240-ben alapította Bertalan veszprémi püspök. A veszprémi püspök a magyar királyné gyóntatóatyja, a koronázás alkalmából koronázó főpapja volt. A királynék városában Gizella, I. Szent István (uralkodott: 1000–1038) felesége már kétszáz évvel korábban alapított egy kolostort a veszprémi völgyben (1030 körül) fia, Imre herceg (névről nem ismert) görög jegyese számára. Különös, hogy a 13. században Veszprémben még egy kolostor működött, ám hogy milyen apácák élhettek itt, arról az alapítólevél nem árul el semmit. Más források azt valószínűsítik, hogy Veszprémben, a vár Szent Benedek sziklája alatt, a Séd bal partján, ahol évtizedekkel később a kolostort Bertalan püspök megalapította, a krisztusi tanok követésére elkötelezett női közösség létezett. Az alapító oklevél azért nem említ apácarendeket, mert az itt élő beginaközösség egyetlen rendhez sem tartozott, önálló szervezetet alkotott, nem állt közvetlen pápai vagy püspöki felügyelet alatt. A beginák maguk alakították ki a közösség életmódját és szabályzatát, amely vallásos gyakorlatokból, önfenntartó fizikai munkából és szociális gondoskodásból (pl. betegápolás, tanítás) állt. A beginák világi nők voltak, ám a maguk életének túlzott szigorúságával (önostorozás, stigmák), miszticizmusra hajló különös nézeteivel nem ritkán élesen szembenálltak a „hivatalos” egyházi ideológiával. A beginaközösségeket az egyházi szervezetek, mindenekelőtt a kialakuló új szerzetesrendek (a ferencesek és a domonkosok) elsősorban „eretnek” nézeteik miatt igyekeztek integrálni saját szervezeti kereteik közé. Nem véletlen, hogy Bertalan püspök éppen ott alapította meg a Szent Katalin-kolostort, ahol már hosszú évek óta élt egy beginaközösség. Talán az volt a cél, hogy a spontán kialakult és egyre népszerűbb csoportot a szegénységet vállaló és nyíltan hirdető dominikánus rend keretei közé vezesse…

 

Magyarországi Boldog Ilona legendájában az olvasható, hogy a veszprémi Szent Katalin-kolostor nővérei elmondják mindazt, amit saját szemükkel láttak, mert sok évet tölthettek el együtt vele. Másutt azt árulja el a legenda, hogy amikor „mindnyájukra rátört a tatároktól való félelem” Ilona azt mondta, hogy ő már nem fogja meglátni jöttüket. Ilona valószínűleg már a tatárjárás előtt, azaz 1240-ben elhunyt, pontosan abban az évben, amikor Bertalan püspök megalapította a veszprémi kolostort, ahol már évtizedekkel korábban létezett egy beginaközösség. Ilona valószínűleg már a 13. század első évtizedeiben Veszprémben élt, az 1230-as években minden bizonnyal a közösség megbecsült, tiszteletre méltó vezetőjének számított, akit 1240-ben, halálának évében, a domonkos kolostor megalapításakor, priorának is megválasztottak. Rendkívüli népszerűségét legendájának köszönhette, amely a magyar középkor egyik legmisztikusabb műve. Amilyen rövid, olyan bőséggel találhatóak benne a hihetetlenségig csodálatos esetek, valójában a misztikus jelenségek minden válfaja szerepel benne a levitációtól a stigmákig. Első stigmáját 1237-ben szerezte meg, ettől kezdve 1240-ig évente számos csodát és különleges jelenségeket meséltek el a közössége tagjai.

 

Magyarországi Boldog Ilona legendájában különösen kitűnt Krisztus szenvedése és az eucharisztia iránti tiszteletével és legfőképp penitenciatartó életével. Első sebe Szent Ferenc éjszakáján (október 4.) keletkezett a jobb kezén. A sebből arany szőrszál bújt elő, ami elhajolva hosszúra nőtt. Később mindkét kezén és lábán, valamint a mellén is sebeket viselt. A mellén lévő sebből egy liliom nőtt ki. Stigmák más szentek testén is jelentkeztek, a különös az az, hogy Ilona testén Krisztus valamennyi sebe láthatóvá vált. Sokszor volt elragadtatásban, és maradt önkívületben. Egyik ilyen alkalommal a nővérek látták, hogy kezében és szájában az Úr teste volt. Szűz Mária mennybemenetelének éjszakáján (= Nagyboldogasszony napja, augusztus 15.) ismét önkívületbe esett. Ekkor az érckereszt, amely eddig az oltáron állt a jobb kezébe került. Egy másik nap, vecsernye után, amikor a kápolnában imádkozott egy másik nővérrel, egy fakereszt leszállt az oltárról és hozzá ment. Többször előfordult, hogy imádságait csodás jelenségek kísérték, különösen fényes gyertyák gyulladtak ki körülötte. Szent pünkösd napján, délben, amikor imáiba merült, öt gyertya is lángra lobbant, amelyek közül kettő az egész ünnep alatt égett. Hasonló eset történt Szent Márk napján (április 25.) és Szent Katalin ünnepén (november 25.) is, e napokon azonban akkora fény ragyogott a kápolnában, hogy azt sokan meglátták a városban is. Szent István király napján, isteni tűztől ismét felragyogott a láng. Ilona ekkor megjósolta, hogy nemsokára a királynak fia születik, akit Istvánnak neveznek majd…

 

Magyarországi Boldog Ilona halála után a tatárok 1241 tavaszán törtek Magyarországra. Miután a királyi had Muhinál súlyos vereséget szenvedett (1241. április 12-én), a tatárok a következő év tavaszáig, azaz egy éven át pusztították az országot. Ez alatt az idő alatt nemcsak a királyi pár és közvetlen kísérete, hanem a veszprémi kolostor tagjai is elmenekültek. A veszprémi szororok közül öten ugyancsak a dalmát tengerpartra jutottak el, közülük négyen Nonában telepedtek le, egy ötödik apáca pedig Zárába ment. Az apácák mindkét helyen monostort alapítottak Szűz Mária tiszteletére. A dalmáciai öt apáca Egipcia (= Egizia), Krisztina, Ilona, Margit és Maristella voltak. Egipcia annak a Simon bánnak volt a leánya, aki részt vett II. András feleségének, Gertrudisnak a meggyilkolásában. II. András 1228-ban megfosztotta Simon bánt birtokaitól, leánya pedig még ugyanebben az évben beállt a veszprémi beginák közé. 1228-ban tehát már biztos hogy volt beginaközösség Veszprémben, és valószínűleg Ilona is e közösség tagja lehetett. (Simon bán szerepel Katona József Bánk bánjában is A drámában Simon bán Mikhál bán testvére, az ő húguk Melinda, Bánk bán felesége…) Egipcia és három társa jutott el Nonába, Ilona ment Zárába. Ilona viszont nem azonos Boldog Ilonával, nincs adat arról, hogy az öt szoror közül bármelyikük is a tatár had elvonulása után visszatért volna Veszprémbe.

 

Magyarországi Boldog Ilona legendájában nem olvasható, hogy a veszprémi priora ismerte volna Boldog Margitot, jóllehet Gergely domonkos tartományfőnök már korábban említett levelében azt állította, hogy a veszprémi Szent Katalin-kolostorba beadott Margit királyleány magisztrája Ilona volt. A későbbi források pedig már azt írják, hogy a szülők egyenesen Ilonára bízták leányuk lelki gondozását, sőt idővel Margit egyenesen „anyjának” nevezte a priorát és igyekezett mindenben őt utánozni. Ilona azonban még Margit születése előtt meghalt, a másik Ilona nevű szoror ott maradt Zárában. A Margit-legenda, amelyik nem sokkal Margit halála után keletkezett szintén nem említi Ilona nevét, sőt a Margit életszentségéről vallomást tevő negyven szoror között egyetlenegy Ilona nevű nővér sincs. Margit 1246-tól 1252-ig élt a domokos rend veszprémi kolostorában, tízévesen költözött át a rend újonnan átadott, Nyulak szigetén lévő épületébe. Veszprémben Boldog Ilona életében még nem volt dominikánus közösség, vagyis semmi jele sincsen annak, hogy az ott már évtizedek óta élő beginaközösség a dominikánus rendhez tartozott volna. Ilona a veszprémi beginák priorája volt, a közösséget pedig éppen 1240-ben, Ilona halálának évében szervezték át domonkos kolostorrá. A szororok a tatárjárás után tértek vissza Veszprémbe, Margit még néhány évvel később követte őket. Az 1240-es években a beginaközösség már megindult a domonkos apácaság felé szerveződő úton, ám a beginizmusnak a világban tökéletességre törekvő hagyományai még erősen éltek.

 

Magyarországi Boldog Ilona halála és a tatárjárás után IV. Bélának az ország hitéletét is újjá kellett szerveznie. Templomokat, kolostorokat alapított és állíttatott helyre. Az újonnan létrejött egyházi épületek közül kiemelkedik a Nyulak szigetén emelt domonkos kolostor. Margit hercegnő tizenhét társával érkezett a rendházba, ahová nemsokára az előkelő nemesi családok sorra küldték el leányaikat. Az eredeti begina életforma lassan megszűnt, a begina lelkiséget egy kolostori közösségi lelkiség váltotta fel. Margit azonban élete végéig megőrizte a veszprémi „penitens” közösség vallási hagyományait, az alázatosság és az önostorozás erényeinek együttes gyakorlását, amely végül Margit misztikus megtéréséhez vezetett. A nővértársai által gyakran megalázott királylány megadóan tűrte sorsát, a legendájában fennmaradt tanúvallomások szerint legtöbb csodája is élete utolsó éveiben, kiközösítettsége idején történt. A két szentéletű nő között még számos párhuzam vonható: mindketten szívesen vettek részt megalázó, alantas munkákban, mindkét apáca testén Krisztus sebei tűntek fel. Mindkettőjüknél, imáik közben különös fényben ragyogott az arcuk, mindketten rendelkeztek a jövőbe látás (spiritus prophetiae) képességével. Ilona megjósolta, hogy nem éli meg a tatárjárást, Margit pedig megjövendölte a magyar sereg vereségét, de azt is, hogy apja, Béla király sértetlenül tér vissza a csatából. Valószínűleg Gergely domonkos tartományfőnök és a többi humanista történetíró hallott Magyarországi Boldog Ilonáról, és feltűnhettek nekik Margit és Ilona vallásosságának különös egyezései. Úgy gondolhatták, hogy – a források ellenére – a közel kortárs, szentéletű Ilona igen jelentős hatást gyakorolhatott Árpád-házi Szent Margitra. Úgy gondolhatták, hogy – a források ellenére – Margit példaképe, magisztrája mégis csak Ilona lehetett, akiről aztán tanítványának, Margitnak ugyancsak példaadó élete miatt idővel szinte teljesen elfeledtek. Margitot valójában nem a veszprémi kolostor misztikus Ilona szorora, hanem az őt kisgyermekkorában befogadó veszprémi beginaközösség vallásos hagyományai nevelték – és különös módon – végül ezek a hagyományok vezettek Margit későbbi kiközösítéséhez is.

 

 

 

Az első stigmatizált magyar nő, az életére csak legendájából következtethető Magyarországi Boldog Ilona korszakos jelentőségű a középkori magyar művelődéstörténetben. Az új rend, Szent Domonkos rendje (amelynek szervezeti kialakításában Magyarországi Boldog Pál is döntő szerepet játszott), egy új módját igyekezett megvalósítani a vallás gyakorlásának. A domonkosok célja a hit személyes átélése volt, és ennek az élmények a csúcspontja az lehetett, amikor Jézus Krisztus sebei megjelentek a magister (vagy a magistra) testén. A beginaközösségből kiváló, a közösséget talán átalakító Magyarországi Boldog Ilona volt az első, aki meg tudta valósítani a hitnek ezt az új módon való átélését. Ebben az új személyes élményben Árpád-házi Szent Margit méltó követője lett Magyarországi Boldog Ilonának függetlenül attól, hogy valójában soha sem találkoztak…

 

 

Irodalom: br. Jeszenák Gábor: Magyar Boldog Ilona. (Pozsony, 1910); Luttor Feremc: Magyarországi Szent Ilona. (Religio, 1913); Karl Lajos: Veszprémi Boldog Helén élete. (Katholikus Szemle, 1914); Mályusz Elemér: Árpádházi Boldog Margit. (Emlékkönyv Károlyi Árpád születése nyolcvanadik évfordulójának ünnepére. Bp., 1933); Balanyi György: Magyarországi Boldog Ilona. (Regnum, 1937); Tóth László: Magyarországi Boldog Ilona legendája. (Emlékkönyv Domanovszky Sándor születés hatvanadik fordulójára. Bp., 1938); P. Fehér Mátyás: Magyar fények. A magyar Szent Domonkos-rendi tartomány szentjeinek élete. (Bp., Szent István Társulat, 1942); Mezey László: Irodalmi anyanyelvűségünk kezdetei az Árpád-kor végére. (Bp., 1955); Gutheil Jenő: Az Árpád-kori Veszprém. (Veszprém, 1977); Árpád-kori legendék és intelmek. Vál., szerk., a kísérő tanulmányt írta Érszegi Géza. (Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983); Puskely Mária: Keresztény szerzetesség. Történelmi kalauz. I–II. köt. (Pannonhalma, Bencés Kiadó, 1995–1996); Érszegi Géza: Szent Margit és Boldog Ilona. (Emlékkönyv R. Várkonyi Ágnes születésének 70. évfordulójára. Szerk. Tusor Péter. Bp., 1998); Stefaniak, Piotr: A titkos szentség. Veszprémi Boldog Ilona élete. (Veszprém, 2012).

Szerző: Kozák Péter

Műfaj: Tanulmány

Megjelent: nevpont.hu 2020