Pest első gavallérja
Pest első gavallérja

2021. május 11. Kedd

Pest első gavallérja

Podmaniczky báró emlékezete


Valamikor régesrégen, amikor még Podmaniczky báró is ifjú ember volt, a Kerepesi úton még lóvasút járt, amelyen vénséges vén kocsisok hajtották az öreg lovakat. Pest régimódi német városkának tűnt, ahol a Váczi utczát és a szomszédos Urak utczáját sör- és virsliszaggal árasztotta el a Korona vendéglő, a közeli Párisi utczában pedig masamód kisasszonyok díszítették az előkelő kalapokat. Az egykori Kalap utczában viszont egykorvolt szépasszonyok rózsaszínű fába ékelt, különös, foncsoros tükrökben napestig nézegették toalettüket, míg a tiszturak a kis szalonban illően várakoztak a lassan terjedő új divat, a gömbölyű keretű fotográfiák és a lassan divatjamúlt családi albumkönyvek között. A bútoroknak meg olyan kifelé görbülő lábuk volt, mint a mopszli kutyának és horgolt terítő volt vetve minden lehetetlen helyre: a franciaágyakra, a dióbarna asztalokra és a rokokó szekreterekre. Vasárnaponként egy régi óra zenélt az ebédlőben, a könyvespolcokon már akkor ódon könyvek sorjáztak: mindenek előtt Kisfaludy pirosba és aranyba kötött regéi, no meg Jósika báró míves összes művei, köztük természetesen azok is, amelyek csak álnéven jelenhettek meg, s amelyekről bizony csak kevesen tudták, hogy néhányat Jósikáné báró Podmaniczky Júlia jegyzett.

 

 

Valamikor már nem oly’ régen, a Kerepesi úti Treichlinger-ház Károly körútra néző oldalán, az imént említett hölgy testvéröccse minden nap, lefekvés előtt, pontosan rögzítette az adott huszonnégy óra és saját életmúltja eseményeit, oly féltő gondossággal és „precízióssággal“ mintha már másnap valaki kíváncsi olvasó kezébe kerülne a memoár. A hófehér szakállú és galamblelkű öreg úr, akit különös ruházatáról sokan csak kockás bárónak neveztek, fakult tintával, de nem halványuló lelkesedéssel, nap mint nap, rendületlenül rótta a sorokat a szabályosan elvagdalt nagyságú, diósgyőri víznyomásos, különleges vízjelű papírlapokra, amelyek közül némelyek hátoldalán egykoron kifizetett számlák nyomai voltak. A tizenkét kötetnyi, fejléctől alvégig telerótt írólapokból álló kézirathalom sorsáról a furcsa idős úr élete alkonyán úgy rendelkezett, hogy azt csak századik születésnapján lehet felbontani.

 

 

Podmaniczky bárónak szabályosra nyírt szakálla olyan volt, mint a császári kertek és parkok sétányai. Tejszínű arcszőrzete rikoltóan ellentmondott négyzetrácsos mintázatos felsőviseletének. Kevesen tudták, hogy Frigyes bárónak, Pest első gavallérjának, valójában semmilyen más ruhája nem volt csak az a néhány pepita ancúg, amelyet az őt kiraboló „hűtelen“ inasa meghagyott, hisz azok a különös göncök még a tolvaj szolgának sem kellettek. Kockás házikabátjának és tarkabarka elnyűtt pantallójának vidám színei túlzott fantáziájú tollforgatók szerint mégis az új székesfővárost jelképezték, azt a csillogva-villogva, diadalmasan épülő pepita és tarkabarka óriástelepülést, amelyet valójában a különös báró alkotott a később Andrássy útnak elnevezett Sugárút palotasoraiból, az Operaházból, az újdonatúj indóházakból, a korzóból, a belső körutakból és a szabályozott parkok sétányaiból, mígnem utóbbiak is már egészen olyanok lettek, mint az öreg báró szakálla.

 

Podmaniczky bárónak szabálytalan pepita kabátja gomblyukában mindig vörös szegfű rikított. Világos arcbőre rikoltóan ellentmondott az olykor az inggallérjára is átkúszó, élénkpiros kicsiny sziromnak. Sokan tudni vélték, hogy Frigyes báró egykorvolt Koronaherczeg utczai lakóhelye fehér blúzos kalaposnéi, csábos delnői és grófkisasszony rajongói az ablakok vaskosara mögül eltűnődve merengtek azon a talányon, hogy vajon ki lehet az a titokzatos nagyvilági hölgy, aki elrabolta a különös öregúr szívét. Pest első gavallérja könnyedén válaszolhatott volna a fel nem tett találós kérdésre, hisz az ő szerelme valójában a Belváros (azaz az akkori IV. kerület) volt, a majdani Reáltanoda szomszédságában magasodó Heldwein-ház, ahol született; a füvészkert, ahol gyermekkorát töltötte; a Koronaherczeg utcza, ahol néha ifjú emberként ő is komótosan mulatott és persze a girbegurba Váczi utcza; ahol oly’ meglett emberként gyakran lépdegélt, mígnem emlékeiből jóformán nem maradt semmi más, csupán egy élénkszirmú mementó.

 

Podmaniczky báró, akit néha tévesen grófnak is hívtak, kamáslis cipővel tipegve közlekedett. Halovány ábrázata rikoltóan ellentmondott kissé ódivatú, gombos, betétes, lapos sarkú lábbelijének. Mindenki láthatta, ahogy Frigyes báró nem minden méltóság nélkül megkísérelt átballagni a Kerepesi út egyik oldaláról a túlontúlira, ilyenkor az elegáns fogatok tiszteletteljesen köszöngettek, előkelő kocsikban ismeretlen urak cilindert emeltek, sőt még az őrülten nyargalászó vasparipások is óvatosan fékeztek, hisz a pepita báró ebédelni közeledett. A Pannóniában minden nap, pontban delelőn, felbukkant törzsasztalánál, ahol egyedül étkezett, s általában ugyanazt a főzelékfélét kanalazta csirkemellel, míg nem végül édestésztával fejezte be a falatozást. Sokan tudni vélték, hogy a kibicbárónak volt Pesten a legpontosabb órája, hisz másképpen elképzelni sem lehetett, hogy a fura öregúr nap mint nap, hajszálra ugyanakkor érkezzék és étkezzék. Valójában Pest első gavallérja semmilyen időmérővel sem rendelkezett, furcsa módon mégis mindig tudta, hogy mikor mennyi az idő. A millenniumi kiállítás után minden ünnepeltetéstől határozottan elzárkózott, nem járt többé a Sugárúton (azaz akkor már Andrássy úton), be sem tette kamáslis lábát többé az Operaházba, visszavonult szeretett Belvárosába és csak hóbortjainak éldegélt; mígnem lassan maga a főváros is olyanná vált számára, mint egy túlméretezett cipő, ellentétben a Belvárossal, amely megmaradt ódon, kicsit elnyűtt, gombos lábbelinek.

 

Valamikor régesrégen, amikor még Podmaniczky báró is ifjú ember volt, a girbegurba Pest még csak groteszk kis németajkú városnak látszott, ahol a Belváros szűk sikátor utczáin, a Váczi utczán és az Urak utczájában patríciuscsaládok tüntetőleg ragaszkodtak németségükhöz, s ahol legfeljebb a sváb falvak kintornái képviselték a kívülvilágot. Magyar újságokat csak jogászok vagy jurátusgyakornokok olvastak az újabb kávéházakban, akik aztán hangoskodni jártak a közeli Korona vendéglőbe vagy a Múzeum kertbe. Az egykori Kalap utczában orgona illatú hölgyek apró legyezőket tartottak a kezükben, míg illően megvárakoztatták a vaffenrokkban és bőszárú csizmában érkező ifjú tiszturakat. A bútoroknak meg olyan kifelé görbülő lábuk volt, mint a mopszli kutyának és horgolt terítő volt vetve minden lehetetlen helyre: a franciaágyakra, a dióbarna asztalokra és a rokokó szekreterekre. Vasárnaponként egy régi óra zenélt az ebédlőben, a könyvespolcokon már akkor ódon könyvek sorjáztak: mindenek előtt Himfy dalai, mert akkor minden kisasszony az álnéven alkotó dalnok gyöngyvirágos költeményein búsongott, no meg Jósika báró míves összes művein, köztük természetesen azokon is, amelyeket Jósikáné báró Podmaniczky Júlia jegyzett.

 

 

Valamikor már nem oly’ régen, a Kerepesi úti Treichlinger-ház Károly körútra néző oldalán, az imént említett hölgy testvéröccse minden nap, lefekvés előtt, pontosan rögzíti az adott huszonnégy óra és saját életmúltja eseményeit, oly féltő gondossággal és „precízióssággal“ mintha már másnap valaki kíváncsi olvasó kezébe kerülne a memoár. Mára vége a napi penzumnak gondolja a különös öregúr, miután összecsomagolja íróasztali díszes kalamárisát és furcsán sercegő lúdtollait. Lassan a nagy állóóra is elüti a tizenegyet, ideje ágyat vetni már. A szomszédos Károly körúti télikertben is lassan elhalkul a mulatás, a legújabb divat szerint öltözött karmazsinarcú dandik és korhely patvaristák nem disputálnak tovább, esti teátrumi élményeiket egymással megosztó asszonyságok és uracsok lassan szedelődzködnek. Mindenki tudja, hogy a szomszédos épület agglegényszállásán Pest egykori gavallérja nyugovóra tér.

 

 

A modern fővárost megalkotó podmanini és aszódi báró Podmaniczky Frigyes – akit néha grófnak is neveztek – 1824. június 20-án született Pesten. Az öreg gróf leszögezte, hogy a tizenkétkötetes emlékezésfolyamot csak századik születésnapján lehet felbontani. Krúdy Gyula 1924-ben megtette ezt. Pest egykori gavallérja 1907. október 19-én hunyt el Budapesten. Emléke felidézésében Krúdy Gyula segített nekünk. Kék virág emléküknek.

 

A Névpont – www.nevpont.hu – legújabb írása Podmaniczky Frigyesről szólt, az alábbi linken olvashatnak még róla: http://www.nevpont.hu/view/7079

A kép forrása: http://keptar.oszk.hu/html/kepoldal/index.phtml?id=35598

Szerző: Kozák Péter

Műfaj: Esszé

Megjelent: nevpont.hu 2018