Zagarid
Zagarid

2021. március 7. Vasárnap

Zagarid

Borsai Ilona, a kopt liturgia kutatója


Borsai Ilona zenetörténész, népzenekutató, folklorista sokoldalú munkásságának kiemelkedő csomópontjai: az észak-magyarországi népzene vizsgálata, a summások életmódjának kutatása dalaik és szokásaik tükrében, a népi gyermekmondókák és énekes játékok gyűjtése és népszerűsítése, valamint a – számára máig ható nemzetközi ismertséget hozó – közel-keleti rítusokban végzett gyűjtő- és elemzőmunka.1 Jelen tanulmány egyrészt Borsai Ilona családi hátterének részletesebb bemutatásával az indulás és indíttatás máig jórészt ismeretlen hátterét tárja fel, másrészt az 1960-as évek közepétől egyiptomi gyűjtőútjairól hozzátartozóinak írt úti beszámolói alapján – a publikált szakmai eredményeken túl is – betekintést enged egy különösen izgalmas, kihívásokkal teli kutatás részleteibe. Végül Borsai Ilona utolsó, befejezett, de máig kéziratban maradt munkájának vázlatos ismertetésével egy termékeny, ugyanakkor fokozatokkal el nem ismert tudományos pálya máig kiaknázatlan, rendkívüli forrásértékű eredményére szeretné felhívni a figyelmet.

A Kolozsvárott 1924. április 10-én született Borsai Ilona édesapja Borsai András, a Ganz-gyár kolozsvári fiókjának elektromérnöke volt.2 Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása után, 1940-ben a Ganz-gyár kolozsvári fiókja megszűnt, a hirtelen utcára került apa alkalmi munkákból tartotta el családját. Az ország 1944. márciusi német megszállásakor Borsai András már Budapesten tartózkodott; később a nyilasok elhurcolták, nyoma veszett, családja soha nem hallott róla többet. Borsai Ilona édesanyja Herz Ilona, újpesti születésű lány, Losoncon nőtt fel; csak férjhez menetele után élt Erdélyben. Herz Ilona a háztartási munkák mellett gyógytornával is foglalkozott, az apa eltűnése után jól jött ez az átmeneti kenyérkereseti lehetőség a családfenntartóvá váló fiatalasszony számára. Az édesanya – családja tradícióit követve – kapcsolatot tartott az illegális kommunista mozgalom résztvevőivel. A II. világháború után, 1945–1947-ben a kolozsi tartományi pártbizottság káderosztályán helyezkedett el. 1947-ben Magyarországra költözött; kezdetben az Országos Úttörőközpont sportosztályán, majd a Pajtás című ifjúsági lap szerkesztőségében dolgozott, ahonnan 1956-ban nyugdíjba vonult. Borsai Ilonának egy öccse született; Endre gépészmérnök lett, 1948-tól, az elsők között tanult ösztöndíjasként a Szovjetunióban. Jelenleg családjával Izraelben, Haifán él.

Érdekesség, hogy Borsai Ilona mindkét nagyszülője orvos volt. Borsai (1900-ig Wettenstein) Áron, az apai nagyapa Kolozsvárott született, 1897-ben Aradon telepedett le. A 20. század első éveiben Bánffyhunyadon volt körorvos, a század eleji lapokban írt néhány népszerű cikket a családi tulajdonban lévő Wettenstein-szanatóriumról. Borsai Ilona születésének idején Kalotaszegen praktizált. A helyiek körében rendkívül nagyra tartott orvos váratlanul hunyt el, 1942-ben. Herz Sándor, az anyai nagyapa doktori oklevelét Budapesten szerezte, 1899-ben. 1902-ben telepedett le Losoncon, ahol csakhamar népszerű és elismert fogorvos lett. Az 1910-es években írt néhány dolgozatot az Alkoholizmus című folyóiratban, s valószínűleg mint harcos antialkoholista került kapcsolatba a kommunista mozgalommal. Herz Sándor később, az 1920-as évek elején két lányával a Szovjetunióban telepedett le. Mivel Kun Béla közeli munkatársa volt (a Tanácsköztársaság bukása után a népbiztost Herzék bujtatták), a sztálini törvénysértések idején őt is letartóztatták. Szibériai munkatáborban hunyt el, halálának pontos dátuma és körülményei ma sem ismertek.3 Anyai családjából kiemelkedett még a világhírű nagybácsi, édesanyjának testvére, Herz Ottó (1894–1976) zongoraművész, aki pályája elején a Fodor-zeneiskolában tanított, majd 1939-ben az USA-ban telepedett le, és 1940–1956-ban a New York College of Music professzoraként tevékenykedett. A II. világháború után néhányszor Budapestre is ellátogatott; 1972-ben zsűritagként részt vett a Magyar Televízió Kodály-emlékversenyén. Mind a Borsai, mind a Herz család zsidó származású volt, s Borsai Ilona születésének évében az asszimiláció különböző fokain álltak. Később mindkét család kikeresztelkedett, Ilona apja már leánya születése után tért át az unitárius hitre, Borsai Ilona gyermekkorában unitárius volt, s csak később, középiskolásként katolizált.

A fiatal lány elemi és középiskoláit Kolozsvárott, magyar és román tannyelvű iskolákban végezte, a Regnum Marianum Leánygimnáziumában érettségizett 1942-ben, ahol magyartanára, Koós Adrienne, – Koós Károly testvére – nagy hatást gyakorolt rá. Tízévesen zongorázni tanult, egészen tizenhat éves koráig, akkor a helytelen gyakorlás következtében ínhüvelygyulladást kapott, keze hónapokig gipszben volt, s fel kellett hagynia művészi ambícióival. Miután búcsút mondott előadói álmainak, pedagógusnak készült, a zsidótörvények miatt azonban Budapesten nem kezdhette meg tanulmányait. Kolozsvárott viszont beiratkozhatott; a Bolyai Tudományegyetem (1942–1945-ben még Ferenc József Tudományegyetem) Bölcsészettudományi Karán 1946-ban magna cum laude minősítéssel görög–latin–francia szakos tanári oklevelet szerzett. Tanulmányait az akkor alakult kolozsvári Állami Magyar Zeneakadémia folklór és pedagógia szakán folytatta (1947–1949-ben).

Borsai Ilona 1944-ben kapcsolatba került a szociális testvérekkel. Mona Ilona elmondása szerint a testvérek 1944 karácsonyán kis ajándékokkal akartak kedveskedni a kórházban fekvőknek, köztük a sebesült katonáknak. A klinikára érve azonban döbbenten látták, hogy az ápoló német nemzetiségű nővérek – a német katonákhoz csatlakozva elhagyták Erdélyt, a betegek ápolók és orvosok nélkül ott maradtak. A testvérek szolgálatba álltak, a hozzájuk csatlakozott civilek, főként fiatal lányok segítségével, akik között ott volt Borsai Ilona is. Az ifjú tanárnő a Kolozsvári Konzervatórium megszűnése után 1949-ben áttelepült Magyarországra – „mint mondta, a bukaresti magyar konzulátus 5. számú engedélyével, melyhez anyja pártkapcsolatai révén jutott hozzá”4 –, de román állampolgárságát haláláig megtartotta. Budapesten kezdetben rokonoknál lakott, rövid idő múlva azonban a Szociális Testvérek Társasága segítségével új otthonra lelt.5 Lakótársait, akikkel haláláig együtt élt, családjaként szerette.

Budapesti áttelepülése után beiratkozott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára, ahol Kodály Zoltán tanítványa lett.6 A fővárosban akkoriban még nem volt folklór szak, így ének-zene szakos tanári és karvezetői oklevelet szerzett 1951-ben. Időközben a Zeneművészeti Főiskolán megalakult a zenetudományi tanszak. Borsai Ilona 1956-tól az első végzős évfolyam hallgatója volt; újabb, kitűnő minősítésű, zenetörténész oklevelét 1961-ben vehette át.

1951-től a budapesti Népművészeti Intézet néprajzi osztályán helyezkedett el, ahol 1951–1956-ban népzenei előadóként dolgozott. Pályájának ezen, kezdeti éveiben népzenei gyűjtéseket végzett: részt vett az Országos Gyűjtőhálózat munkáiban, valamint vidéki pedagógusok részére szervezett népzenei tanfolyamokat, emellett szerkesztette az intézet kiadványait. Újabb oklevelének megszerzése után, 1961-ben került a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjába, mely 1974-től az MTA Zenetudományi Intézet Népzenei Osztályaként működött. 1979-ig dolgozott itt. Tudományos munkatársként feladata elsősorban a magyar népi gyermekmondókák és játékdalok közreadása lett. Első jelentősebb munkája egy mátrai falu (Mátraszentimre) dalainak monografikus feldolgozása volt, illetve ő lektorálta Járdányi Pál Magyar népdaltípusok (1961) című könyvét. Tudományos pályafutását tehát folkloristaként kezdte, járta a palóc területeket, ahol összegyűjtötte és rendszerezte a helyi népdaltípusokat. Az elsők közt elemezte és rendszerezte a gyermekmondóka műfaji sajátosságait, meghatározása szerint: „olyan komplex műfajjal állunk szemben, amelyben a kisgyermekek életének vagy a természet jelenségeinek különböző alkalmaihoz kapcsolódó ritmikus szöveg egy bizonyos mozdulat vagy mozdulatsor kíséretében, ütempáros szerkezetből alakuló, gazdag formavilágú dallammotívumokkal, illetve deklamáló vagy dallamos hanglejtéssel hangzik fel.” A népi gyermekmondókák és játékdalok közreadása szervesen illeszkedett a szerző magyar népzenét népszerűsítő, a hagyományőrzést elősegítő törekvéseibe. Borsai Ilona rendszeresen vállalt előadásokat, továbbképzéseket; Kovács Ágnessel közös munkája, a Cinege, cinege, kismadár. Népi mondókák, gyermekjátékok kicsinyeknek7 máig a népzenei, népköltészeti nevelés kézikönyve, melyet a szerzőpáros a Magyar Rádió ifjúsági osztálya által 1971-ben meghirdetett, népi mondóka-, gyermekdal- és játékpályázatra beküldött anyagokból állított össze.

Borsai Ilona 1966 tavaszától egy tizenöt hónapos egyiptomi ösztöndíj lehetőségével élve az elsők között tanulmányozhatta az egyiptomi zenei hagyományokat. Első útja után később többször, 1969-ben és 1971-ben visszatért Egyiptomba; tanulmányútjáról közölt publikációi nyomán az egyiptomi zene nemzetközi szinten is ismert és elismert kutatója lett.8 Borsai Ilona elsősorban az Egyiptomban akkortájt fellelhető zenei gyakorlat archaikus formáit – a kopt liturgikus zenét9 és a fellahok népzenéjét – kutatta a magyar népzenekutatás elveit és gyakorlatát alkalmazva.

Az ottani mentora Ragib Muftah (1898–2001), a kairói Kopt Intézet zenei részlegének igazgatója, a vele való találkozásról részletesen ír első útjáról küldött beszámolójában:10


„Ő már negyven éve foglalkozik a kopt liturgia zenéjével, s így bármilyen tevékenység ezen a téren lehetetlennek látszott számomra a vele való kapcsolatfelvétel nélkül. […] a nyarat egy Alexandria melletti kis faluban (Abu Kir) tölti: itt tanítványainak egyik csoportjával reggeltől estig tanulják a liturgikus énekeket a helybeli pap- és kántortól szájhagyomány alapján, azaz fül alapján. […] Engem annyira komolyan vett, hogy megbízott a szerinte legjobb hagyományt képviselő diakónus anyagának leírásával; rendszeresen fizet neki azért, hogy hetenként háromszor (hétfő, kedd, szombat) de. 10–1., 1/2 2, 2-ig énekeljen nekem, s én lejegyezzem. Még kottapapírra is adott pénzt. Ideadta a Kopt Intézetben levő zeneterem kulcsát, s így most hetenként háromszor odajárok »helyszíni lejegyzést« végezni. Először kicsit furcsának találtam az ötletet, hiszen rengeteg felvételük van, s szalagról is sok mindent leírhattam volna, de ő ragaszkodott ehhez a megoldáshoz. Azóta beláttam, hogy valóban vannak előnyei: 1) gyorsabban megy (V. 23. és VI. 11-ig heti háromszori, átlag három órában 29 partitúra-oldalt írtam le (á 12 sort), míg előzőleg IV. 12–V. 17. között napi átlag négy órában csak 21-et. 2) így a szöveget is le tudom írni. A szövegek leírásához kaptam segítségül egy kopt–arab bilingusi misekönyvet, amelynek a kopt részét nézem, s összevetem azzal, amit hallok, latin betűkkel fonetikusan leírom. Itt az angol kiejtés miatt szokták fonetikusan írni, én egyelőre a saját külön módszerem szerint csinálom, de végül mégiscsak találunk valamilyen végleges egységes megoldást. Mint már írtam, a kopt írás a görög betűket vette át, kiegészítve hét egyiptomi betűvel a régi egyiptomi írásmódból, így olvasása számomra nem jelent különösebb nehézséget. S hogy az anyaggal való foglalkozást még jobban megkönnyítse számomra, Ragib Muftah a Kopt Intézet egyik tanárát is fizeti, hogy minden kedden 9–10-ig kopt órákat adjon nekem. R. M-mel csak angolul lehet beszélni az arabon kívül, a kopt tanár Ayub prof. viszont leginkább olaszul beszél, így a kopt nyelvet olaszul tanulom – annál érdekesebb és változatosabb. 3) Előnye még a helyszíni lejegyzésnek, hogy az egyes részek ismételtetésénél meg lehet figyelni az egyes változtatásokat, amelyek sűrűn adódnak. Hátránya viszont, ha valamelyik különösen szépen díszített változatot első hallásra nem fogok meg, akkor elvész, mert nem ismétli meg ugyanúgy. S hátránya az is, hogy épp a sűrű megszakítások miatt nem éli bele magát eléggé az énekes, és nem is díszít úgy, mint amikor hosszú részeket énekel egyhuzamban. Ezt tapasztalatból tudom, mert egy-egy összefüggő rész végén el szoktam énekeltetni egyben is, s amit lehet, utólag bejegyzek, de mindent nem lehet. Éppen ezért az volna ideális, ha a részletekben való lejegyzés után mindjárt felvehetném magnóra az illető részt és otthon beírhatnám az eltéréseket. […]

Délutánonként, amikor csak lehet, könyvtárakba járok. A Kopt Intézet mellett, a központi nagy kopt templom egyik szárnyában van a Société d’Archéologie Copte könyvtára, kicsi, de igen jól felszerelt, nagyon kellemes, teljesen európai atmoszférájú hely, vezetője és tagjainak nagy része is európai. Időnként különféle kopt témájú tudományos előadásokat is szoktak rendezni, több ilyenen voltam már, angol vagy francia nyelven folytak. Itt a közelünkben is van egy kellemes könyvtár, az amerikai John F. Kennedy Library, ebben van egy kitűnő Encyclopedia de Religion and Ethics, nagy fejezettel a Coptic Church-ről, ezt is elkezdtem kijegyzetelni. […]

A Folklore Centerben ez idő alatt néhány dallamot jegyeztem le Magdih Fahrid tánckutató kérésére, és elkezdtem egy felső-egyiptomi expedíció alatt felvett anyag lehallgatását és lejegyzését. […]

Itt a péntek hivatalosan munkaszüneti nap, vasárnap munkanap, a koptok részére azzal a kedvezménnyel, hogy aznap nekik csak 10-re kell munkába menniük, hogy a 7-től 9-ig tartó »rövidebb« istentiszteletükön részt vehessenek. A koptoknál nincs mise mindennap, csak szerdán, pénteken és vasárnap; a pénteki, mivel munkaszüneti napon van, ünnepélyességben és látogatottságban majdnem egyenrangú a vasárnapival. Ezért lehetőség szerint arra szoktam felhasználni a pénteket, hogy sorra látogassam a kopt templomokat, s megismerkedjem a különféle zenei hagyományokkal, mert egyáltalán nem egyformák. Ragib Muftah ragaszkodik ahhoz, hogy az általa leghitelesebbnek tartott változatot írjam le kizárólag; de engem természetesen érdekel a többi is, legalább meghallgatni, s majd 1-2 felvételt készíteni, enélkül nincs összehasonlítási alapom. S mint előző levelemben is írtam, valamennyire meg kell ismerkednem az egyéb keleti rítusok zenéjével is, ha látni akarom, mi valójában jellemzően kopt és mi közös a többivel. Így a bizánci rítuson kívül elkezdtem az ismerkedést az örményekkel is, az irodalomban, liturgiájukon és szakembereiken keresztül egyaránt. Voltam egy Eduard Hagopian nevű zeneszerző-zenekritikus-zenetudósnál, sok értékes adatot és több könyvet kaptam tőle. […]

Közben újabb érdekes ismeretségre tettem szert az itteni dán nagykövet, Sandager Jeppesen feleségének személyében. Elfelejtettem megkérdezni, vajon rokona-e a híres Palestrina-kutatónak; ő ellenben magyar származású, leányneve Kristóf Judit, és igen érdekes családból való: egyik dédapja a híres reformkorbeli történész, Horváth Mihály volt; nagyapja Kristóf József, 1905–1907 körül sokat küzdött a magyarországi nemzetiségek jogaiért, s amikor nem sikerült elgondolásait keresztülvitetnie, visszavonult; édesapja a második világháború előtt moszkvai követ volt, s nagy része volt abban az átmeneti közeledésben, amelynek során az oroszok visszaadták az 1849-es zászlókat. Később Dániában lett követ, s Judit ott ment férjhez. Vargyas Lajost szeretettel üdvözli – húga ugyanis velük volt Moszkvában, amikor ott éltek. […] Most itt van Dániából egy antropológus hölgy, Mrs. Henny Harald Hansen. (Mag. Scient. – Cultural Anthropology – at the University of Copenhagen 1950; Research Associate of the Ethnographical Department of the Danish National Museum since 1944; Member of the International Association of University Women), aki az utóbbi 10 évben Irak, Irán és Bahreinban végzett kutatásokat, főként a mohamedán nők helyzetét vizsgálva, s e témáról több könyvet és cikket jelentetett meg. Az ő tiszteletére Judit ma nagyszabású ebédet adott, amelyre én is meg voltam hívva. […] Kizárólag hölgyek voltak jelen: orvosok, ügyvédek, egyetemi tanárok, szociológusok, antropológusok, oktatásügyi minisztérium titkárnő, egy parlamenti tag, egy »criminologista«, egy »Présidente de l’Union Feministe Arabe«, egy »Présidente du Cairo Women’s Club« és egy »Présidente du Y. W. C. A. (Club de la jeunesse chrétienne)« (A többiek általában muzulmánok voltak.) Főleg egy szociológus-antropológus hölggyel barátkoztam össze, aki az American University of Cairo szociológiai kutatóintézetének vezetője, nagyon szimpatikus arab hölgy. A Cairo Women’s Club elnöknője pedig meghívott hétfő délutánra a klubjukba, Mrs. Henny Harald Hansen náluk tartandó előadására, el is szándékozom menni. […]

Az itteni nők dalanyagának vizsgálatáról továbbra sem mondtam le, átmenetileg azonban szüneteltetnem kellett, több körülmény miatt: 1.) nem volt magnó. 2.) Nem tudom a nyelvet, s eddig még nem akadt megfelelő nőnemű kísérő, aki egyben tolmács is lehetne. 3.) A Folklore Center időközben más fölöttes szervhez került, ahol már nem maradt számára semmi pénz, így a kiszállásokat egyelőre szüneteltetni kellett. Remélem, hogy őszre mindez megoldódik. Addig teljes erővel vetem magam a kopt kutatásokba. […]”


Borsai Ilona legkedvesebb témája kétség kívül a kopt liturgikus zene volt. Himnológiai kutatásokkal indult, hosszasan kísérletezett, hogy megtalálja a legmegfelelőbb lejegyzési módszert, s törekedett a kopt misék általános jellegzetességeinek feltárására. Alapvetésként tekintett az összehasonlítás módszerére, ezzel az igénnyel vizsgált további misefajtákat is. Az életút ismeretében talán jobban érthető ez az elköteleződés, s az a rendkívüli szorgalom, mellyel a munkába vetette magát. A mentor, mester Ragib Muftah is nagy tisztelettel tekintett a Borsai által képviselt szakmai elhivatottságra, arra, „hogyan járta össze Egyiptom régi templomait, kora reggel már az első miséket hallgatta”, az általa készített rendezett kottaleírásokra, valamint arra is, miként alkalmazkodott a helyi, sokszor lehetetlennek tűnő körülményekhez.11 A rendkívül jól képzett Borsai Ilona számára ez a tanulmányút és a kutatási téma lehetőséget adott arra, hogy nemzetközileg is elismert kutatói programot valósítson meg. Olyan mederbe terelte ezzel tudományos pályáját, melyre nagy valószínűséggel itthonról nem lett volna módja. Érdeklődése korántsem maradt meg kizárólagosan az egyházi zenei gyakorlatnál, amikor csak lehetősége nyílt gyűjtött a világi paraszti énekekből, előszeretettel asszonyoktól, lányoktól. Családjának küldött beszámolóiban erre több példát is találunk:

„[…] Mi Krisztinával12 rendszerint külön mentünk az asszonyokhoz, lányokhoz, mert azok férfiak előtt csak nagyon kivételes esetben nyilatkoznak meg – az asszonyok több helyen még nekünk sem akartak énekelni, csak a kislányokat engedték. […] az asszonyok mindenütt mindkettőnket nagyon megszerettek, s a lehető legjobb emlékekkel jöttünk el mindenhonnan. Megható volt az a melegség, amellyel a mi szeretetünkre reagáltak, s hogy szavak nélkül is milyen sok mindent meg tudtunk egymással érteni – legtöbbször úgy éreztem mintha a mátraszentimrei vagy nagybátonyi asszonyaim mellett ülnék –, előadásmódjuk hőfoka is arra emlékeztetett. […]

Egyik legnagyobb élményem volt egy lakodalom, amelyet egy újonnan áttelepített faluban nézhettünk végig. Nagyon sok mindenben különbözik a mienktől. Általában komolyabb, csendesebb – s ebben nagy része lehet annak, hogy semmilyen szeszesitalt nem fogyasztanak. Vacsora után 10 óra körül azonban, amikor megkezdődött a tánc, ez felér a legnagyobb szabású operakompozícióval. Színhely: hatalmas homokos térség, világítás: erősfényű hatalmas harisnyás gázlámpák (úgy hallottam, itt Cluboknak nevezik ezeket). Térforma: óriási kör üresen hagyott középrésszel, szélén tömbökben elhelyezkedve: 1.) a zenekar kizárólag dobokból, 3 szitaformájú, 1 membrános dob, virtuóz dobosokkal, Imre13 szerint 5/8-os alapritmusban, 2 szólóénekes elnyújtott hangon énekli az alapdallamot, a leányok, asszonyok kórusa refrénszerűen felel rá, a férfiak nagy tömbje hófehér »galabeya«-ban (így nevezik azt a reverendaszerű harangalakban szélesedő hosszú ingruha formát, ami az itteni férfiak jellegzetes viselete) külön táncol, táncuk legnagyobbrészt egy bizonyos komplikált ritmusú taps (Imre lejegyezte, alapritmusa 6/8, sok szünettel közben, ez teszi olyan izgalmassá) – és ezek között néhány egyszerű lépés a méltóság és a temperamentum megkapó keverékében: az asszonyok jellemző viselete itt országszerte a fekete lepel, amelyet olyan formán viselnek, ahogy általában a Szűzanya-szobrokon láthatjuk – ez most itt vékony fátyolszövetből volt, keresztül csillantak rajta az alatta hordott színes selymek; az asszonyok tömbje taps nélkül, csak egy-egy ringó lépéssel vett részt a táncban, időnkét kivált közülük egy vagy kettes, hármas csoportok, akik vállukra tűzvörös rojtos selyemkendőt terítve beléptek a körbe s ott hihetetlen méltósággal, ünnepélyes lassúsággal lépkedtek előre, hátra vagy körbe. Engem is többször magukkal vittek a körbe és tapasztalhattam, hogy bármilyen egyszerűek is lépéseik, mennyire izgalmas a sok különféle ritmus között nem kizökkenni a sajátunkéból. A kisebb leányok tömbje csak énekelve vett részt az együttesben. Mindez a lakodalmas közösség ünnepe volt, a vőlegénynek és a menyasszonynak színét sem lehetett látni ez alatt. A vőlegényt láttuk a vacsorát megelőző egyházi szertartás alatt, amelynek végén ünnepélyesen felolvasták, hogy ki mennyiben járult hozzá s lakodalmas költségekhez (ez ugyanaz, mint nálunk a menyasszonytánc, csak tánc nélkül, az összegek említése után taps, ill. az asszonyok részéről hangos „zagarid” jutalmazta az adományozókat. (A zagarid az öröm, jókedv, emelkedett hangulat ünnepélyes kifejezése az asszonyok, lányok részéről, olyasféle, mint nálunk a csujogatás, csak állandóan pergő nyelvvel végzik, közben éles hangot hallatva. Sárosi Bálint szerint ezt Etiópiában olyan névvel nevezik, ami az allelujával azonos s templomi szertartások alatt is gyakran felhangzik.) Bennünket Krisztinával a mennyasszonyhoz is bevittek esküvő előtt. A leány társaival egy egészen külön házban volt, s láthattuk, micsoda kis fiatal, baba teremtés volt. Éjjel kettőkor az egyik rendőr belefújt a sípjába, jelezve, hogy vége és be is fejeződött minden. Ekkor mi is hazaindultunk Asszuánba bérelt taxinkon. Közben nagy homokfúvás keletkezett, az út olyan volt, mintha teljesen havas lett volna. Az autó csúszott, az út nem látszott jól, volt egy kis izgalom, de végül is egy óra alatt sikerült visszaérkeznünk a szállodába. Asszuánban a szállodánkkal szemben egy kórházépület volt, annak udvarára minden este 7 óra körül kiült 10-12 fehér lepelbe öltözött leány, egyikük elkezdett dobolni (a dob itt az énekléstől úgyszólván elválaszthatatlan), a többiek meg néhány ütem múlva elkezdtek énekelni: egyik dalt a másik után és néha órákig elszórakoztak így. Ami nem jelenti azt, hogy 5-6 dalnál többet énekeltek egy este, mert az itteni népdalok km hosszúak. Mi nagyon élveztük, majd két este Krisztinával be is mentünk hozzájuk és magnóra vettük dalaik egy részét. Először azt hittük, hogy ezek ápolónők, de aztán kiderült, hogy könnyebb betegek, akik esténként így szórakoznak. Ez annál imponálóbb volt számunkra, mert szobájukban ott volt a televízió is. Az énekléshez mindig hozzátartozik a taps, egyenletes időközökben újra és újra összeütik tenyerüket. Ez a mozdulat már a királysírok falfestményein szereplő énekesek ábrázolásában is megtalálható. […] Asszuánban más jellegű élményünk is volt: Imre még Pesten azt tűzte ki itteni kutatásaink egyik céljául, hogy az állítólag török uralom ideje alatt idekerült magyarok utódait is felkutassa. Nos, itt Asszuánban több helyen is (hotel, bazár stb.) ahogy meghallották, hogy magyarok vagyunk, azonnal kezdték mondani, hogy itt több „mogyarab” él. Ez a neve az itteni népcsoportnak – és már küldtek is utánunk vagy adták a címeket. Így kerültünk el végül is az egyik köztiszteletben álló mogyarab családhoz, ahol 9-en jöttek össze, hogy velünk találkozhassanak. Beszélni sajnos csak Samir14 tolmácsolásával tudtunk velük, mert már csak arabul beszélnek, írnak, de a magyar rokonság tudata elevenen él bennük és megható volt, hogy milyen jól tájékozottak voltak sok szempontból Magyarországot illetően, látszott, hogy érdekli őket az »anyaország« sorsa. Címeket cseréltünk, ők magnóra beszéltettek bennünket (saját gépükre, ezt Samir arabra fordítva is bemondta. Nagyon megható volt az egész találkozás. Imre reméli, hogy ősszel újból lemehet s a tőlük kapott adatok alapján a falusi rokonok között gyűjtőmunkát is végezhet majd. […]

A gyűjtőút legnagyobb részét Asszuánban töltöttük […] elmentünk a többiekkel Luxorba. Itt sajnos csak két és fél napot töltöttünk, de az felségesen szép volt. […] Luxortól néhány km-re egy lengyel kutatócsoport dolgozik Hatshepsut királynő három teraszos hatalmas templomának kiásásán. Krisztina egyik barátnője is ott dolgozik, így megtekinthettük az egészet. S a köveket hordó munkások ajkán egyszer csak felcsendül egy monoton, három hangból álló dallam, egy legalább olyan régi munkadal, mint azok a kövek, amelyeket most a több ezer éves homok és kőréteg alól kiásnak, és amelynek rendeltetése, hogy a köveket hordó munkások mozdulatait úgy koordinálja, hogy a hordozott kő ne kezdjen el lengeni. […]

A föld öntözése, mint írtam, a legrégibb időktől kezdve a legfontosabb kérdés volt ezen a területen, és egyik igen régi öntözési eszköz az alábbi (itteni neve Sakia): egy függőleges kerékre kancsókat kötöznek, a kancsók sorra belemerülnek a kerék alatti kútba, majd kiemelkednek és beleömlenek egy vályúba, majd onnan az öntözőcsatornába. Ezt a függőleges kereket egy földön lévő vízszintes kerék forgatja, ezt pedig két ökör vagy egy teve. Az állatokat pedig rendszerint egy fiúcska hajtja, ösztökéli. Ez az utóbbi egy jellegzetes kis dallammal szokott történni, és itt Luxor környékén alkalmam volt részletesen megnézni, meghallgatni ezt a jelenséget. Fénykép és magnófelvétel is készült róla természetesen, akárcsak az előbbiről is. […]

Egy luxori egyszerű családnál furulya és kétféle dob kíséretében két szólista megkapó átéléssel adott elő zarándok énekeket, amelyekkel a szentföldre indulókat szokták kísérni. Hogy az útnak induló zarándokokat milyen örvendező tisztelet kíséri, azt éppen Luxorba való érkezésünkkor tapasztalhattuk. Vonatunkat az állomáson fülsiketítő „zagarid” fogadta, amellyel az ott várakozó asszonycsoport búcsúztatta induló társait, később pedig egy vonuló férficsoportot láttunk, akik énekelve kísérték ugyancsak szentútra induló társukat. […]

Asszuánban két alkalommal készítettem felvételeket a kopt liturgikus zenéről: egyik vasárnap a kopt ortodox, másik vasárnap a kopt kat. mise dallamait vettem fel, alig volt eltérés a kettő között.”15


Borsai Ilona nemzetközileg is jelentős eredményeket ért el az egyiptomi zenei hagyományok, elsősorban az egyiptomi népzene és a kopt liturgikus dallamok összehasonlító vizsgálata terén. Tudományos eredményei elsősorban egyiptomi helyszíni kutatásaira támaszkodtak – de budapesti lakásán is rendszeresen megfordultak Magyarországon tanuló egyiptomi ösztöndíjasok, akik segítségére voltak abban, hogy gyűjtőmunkáját idehaza is folytathassa. Egyiptomi zenei szájhagyománnyal kapcsolatos előadásainak és cikkeinek egyaránt kedvező nemzetközi visszhangjuk volt. Már 1967-ben előadást tartott Kairóban, egy évvel később, 1968-ban, Roma Grottaferratában meghívták az I. Nemzetközi Bizánci és Keleti Liturgikus Zenei Kongresszusra (hangsúlyozzuk: ekkor még csak két éve foglalkozott intenzíven az egyiptomi kopt népzenei hagyományokkal). Ugyanebben az időben idehaza is folytatta tudománynépszerűsítő tevékenységét. A Folklór Szakosztály szervezésében 1967. november 15-én Énekes népszokások az egyiptomi parasztság életében címmel, bő egy hónappal később, december 19-én a Kossuth Klubban, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat szervezésében A sokarcú Egyiptom címmel tartott előadást. Kutatási eredményeiről a napilapokból a szélesebb közönség is értesülhetett.16 A kopt liturgia megbecsült szakértőjeként 1969-ben részt vett az Arab Zenei Kongresszuson; útiköltségét, mint a szakterület különösen elismert képviselőjének az Egyiptomi Művelődési Minisztérium és a Kairói Kopt Intézet közösen állta. Egyiptomi előadásairól rendszeresen beszámolt a kairói Imam című hetilap, grotaferratai előadásáról a Messagero című római hetilapban Oliver Strunk, a Monumenta Byzantina című sorozat szerkesztője írt. Kopt kutatásainak legjelentősebb eredménye, hogy a világon először jegyezte le tudományos igénnyel Nagy Szent Vazul liturgiáját. De ne feledkezzünk el arról a hatalmas – több tucat órányi – zenei anyagról sem, amelyet az MTA Zenetudományi Intézete őriz, s az archívumot többször is felkereső nemzetközi szakemberek szerint ilyen hangzó gyűjtemény nincs még egy sehol a világon.

Az Intézetben a népi gyermekdalok és mondókák mellett legfontosabb témája, kutatási területe – a zenekultúra és munkásosztály zeneszociológiai kutatásain belül, amely az intézet középtávú terve volt – a Summásélet – summásdalok tartalmú intézeti kiadvány anyaggyűjtése, szerkesztése és lehetőségek szerinti közzététele volt. A summásélet egyes mozzanatait elbeszélő, különböző községekből származó visszaemlékezéseken és az azokhoz kapcsolódó dalokat tartalmazó szövegeken és kottákon rövid élete végéig rendkívüli szorgalommal és felelősségérzettel dolgozott. Az anyagot 1976-ban elkészítette, s rögtön ezután elkezdte a főszövegek teljes átdolgozását, illetve ezzel párhuzamosan a részletes tartalomjegyzék és a mutató összeállítását. A Kapronyi Terézzel közösen jegyzett, Mona Ilona és Bereczky János közreműködésével elkészített kézirat a summás életforma meghatározását, történeti összefoglalását nyújtó bevezetőjében a szerzők megindokolják szemléleti- módszertani választásuk hátterét: „ezt a költészetet csak úgy érthetjük meg igazán, ha az életformát, amelyben keletkeztek, minél mélyebben megismerjük, ennek érdekében szokványos népzenei gyűjtéseinket néprajzos-szociografikus módszerekkel egészítettük ki”; s a kézirat befejező soraiban is az általuk választott vizsgálati módszer szintetizáló jellegét hangsúlyozzák: „Könyvünk vizsgálati módszere tehát kétszeresen is komplex: egyrészt szintetikusan, amennyiben az egyes dalokat a dallam-, szöveg- és a szöveget létrehozó helyzet egységében mutatja be; másrészt analitikusan, amennyiben a szintézis alkotó elemeit külön-külön is vizsgálat tárgyává teszi: morfológiai, történeti, földrajzi és változatképződési szempontból. Ezzel a komplex módszerrel kíséreljük meg egy újabb tudományág: népzenei-népköltészeti szociografikus műfaj-monográfia elindítását.” Az új műfaj megalapozása azonban nem járt sikerrel, hisz az óriási erőfeszítések árán, magas szakmai igényességgel elkészített munka máig kéziratban maradt. A 47 fejezetből álló, 35 dossziényi gyűjtés és elemzés, bár a marxista alapokról megfogalmazódó zeneszociológiai kutatások sorából indult – ahogy például a szintén hosszú időre kiadatlanul maradt, Békefi Antal-féle munkadal-gyűjtés, melynek kötetei végül csak 2005-től jelentek meg –, mentes mindenféle ideológiai sallangtól, szigorú értelemben vett szakmunka. A valódi korszakalkotó vállalkozás megjelenését semmi esetre sem szakmai szempontok, sokkal inkább az óriási terjedelem, s a publikálás körülményeinek változása akadályozta és akadályozza.

Domokos Mária, a kiadást előkészítendő, 1990 októberében lektori véleményt készített, melyben összegezte a kézirat adatait: e szerint a főszöveg 470 oldal + 680 négysoros kotta; jegyzetek 1100 oldal + 112 négysoros kotta + kb. 1500 dallamtáblázat; valamint 65 oldalnyi függelék, 102 oldalnyi fotó; mutató kb. 100 oldal. Véleménye szerint a munka megjelenése esetén egyaránt gazdagítaná a történettudományt (a parasztság rétegződése, a mezőgazdasági munkásság kialakulása, migrációs folyamatok, regionális különbségek), a szociográfiát (életmódkutatás), a néprajztudományokat (folklorisztika, tárgyi néprajz, munkaeszközök, viselettörténet, népzenekutatás, népi jogrend, jogszokások, társadalomnéprajz) és a gazdaságtörténetet.

Tekintettel a digitális technika kínálta új lehetőségekre, érdemes újragondolni a kiadást, hogy a több ezer oldalas, kiváló jegyzetapparátussal és jegyzékekkel (pl. adatközlők jegyzéke községek, gyűjtők és lejegyzők szerint, summás kibocsátó és summás befogadó helyek jegyzéke) ellátott kézirat végre a szélesebb szakmai közönség számára is hozzáférhetővé váljon.

Jövőre lesz harminc éve, hogy Borsai Ilona meghalt. Harminc éve, 1982. július 8-án halt meg, de nem élt kétszer harminc évet sem. Rövid életében, akár a magyar gyermekjáték-dallamokat, akár az egyiptomi zenei szájhagyományt vizsgálta vagy épp a summás szövegeket gondozta, kiemelkedő munkát végzett. Hosszú utat bejáró, sokat vándorló, de sohasem céltalanul kóborló ember volt. Summás kötetének az lett volna a címe: Akár a vándormadarak… Ha a kötete harminc év múltán megjelenhetne, a vándor is megpihenne…

1 Borsai Ilona szakmai munkásságának részletes áttekintéséhez: Borsai Ilona (1924–1982). Ethnographia 94 (1983) 2: 306–311. (A bibliográfiát összeállította Kapronyi Teréz); Szőnyi Erzsébet: A zenetudós Borsai Ilona emlékezete. Magyar Zene 33 (1992) 3: 255–258.

2 A tanulmányban közölt életrajzi adatok a Mona Ilonával Budapesten, 2011. januárban készített interjúból, és a nála hozzáférhető dokumentumokból származnak. Borsai Áronról l. még: Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái. III. köt. Budapest, 1941. A Herz család tagjairól uo. XIII. köt. Budapest, 1993.

3 A család emlékezete szerint, mikor megérkezett a munkatáborba, és kiderült, hogy orvos, kedvezményekkel bíztatták, de ő azt mondta, hogy semmi kedvezményt nem fogad el, mert ide mindenki – mint ő is – ártatlanul került, és osztozni akar sorsukban. Ennek megfelelően bántak vele. Mona Ilona szíves közlése.

4 Mona Ilona szíves közlése.

5 Borsai Ilona még Erdélyben csatlakozott a szociális testvérekhez, később Budapesten tett fogadalmat, haláláig illegalitásban élte a társaság életét. A szociális testvérekről részletesebben lásd: Mona Ilona: Slachta Margit. Corvinus Kiadó, Budapest, 1997.; Bögre Zsuzsanna – Szabó Csaba: Törésvonalak. Apácasorsok a kommunizmusban. METEM, Szent István Kiadó, Budapest, 2010. 333–373.

6 Borsai Ilona. Szalay Olga: A Kodály –tanítványok népzenetudományi bibliográfiája (1913–2005). Berlász Melinda (szerk.): Kodály Zoltán és tanítványai. Rózsavölgyi és Társa, Budapest 2007. 361–364.

7 Borsai Ilona és Kovács Ágnes: Cinege, cinege, kismadár. Népi mondókák, gyermekjátékok kicsinyeknek. MRTMinerva, Budapest, 1975.


8 Török László: Borsai Ilona közleményei az egyiptomi népzene és a kopt liturgikus zene tárgyköréből. A bibliográfiát összeáll. Kapronyi Teréz. Antik Tanulmányok 33 (1983) 19–26.

9 A kopt szó – egyes vélemények szerint – az egyiptomi hikuptah szóból ered, s jelentése: Ptah lelkének háza. (Ptah az ókori egyiptomi vallás egyik istene, Memphisz főistene volt). Nyelvük az egyiptomi nyelvnek mint az afro-ázsiai nyelvcsalád önálló ágának utolsó, ötödik fejlődési szakasza. Legrégibb nyelvemlékei a Londoni horoszkópon (Kr. u. 100), két múmiatekercsen (II. század) és mágikus fohászok formájában maradtak fenn. A nyelvnek öt tájszólása ismert: a szaidi (dél-egyiptomi), a buhairi, a fajuni, az akhmimi és a szubahmimi. Legelterjedtebb a klasszikusnak tartott dél-egyiptomi dialektus volt, de ez idővel visszaszorult, mivel a buhairi dialektus lett a liturgia hivatalos nyelve. A koptok egyiptomi keresztények, jelenleg kb. 850 ezren vannak, nagy részük Észak-Egyiptomban, Fajún, az egyik tájszólás névadója vidékén él. Élükön a kairói pátriárka áll, ő nevezi ki az abesszíniai pátriárkát. A kopt egyház az V. században keletkezett egyiptomi monofizita eretnekség folytatása, tanításait a 451-es khalcedóni zsinat elítélte. A monofizitizmus azonban máig fennmaradt az etióp, a szír jakobita és a nem egyesült örmény egyházban. A kopt misék az Alexandriai Szent Cirill által átdolgozott Szent Márk liturgiát, illetve Nagy Szent Vazul liturgiáját használják.

10 Borsai Ilona levele családjának. Kelt: Kairó, 1966. április 11. Szociális Testvérek Irattára.

11 „Ragib Muftah azt sem felejtette el megemlíteni, hogy Borsai Ilona nagyon éles eszű és érzékeny természetű teremtés volt, aki időnként, amikor eltartása nehézségekbe ütközött, egy-két hétre el-eltűnt a ráfordított költségek megtakarítása céljából.” KAMEL, Adel: Borsai Ilona. Az egyiptomi népzene és a kopt zene nemzetközi hírű kutatója. Watatni Newspaper, 2002. március 31.

12 Lengyel kutatónő, családneve egyelőre nem ismert.

13 Olsvai Imre népzenekutató, zeneszerző.

14 Samir Nagib a kairói Folklór Intézet zenei részlegének munkatársa.


15 Borsai Ilona levele családjának. Kelt Kairó, 1966. március 31. kezdés napja 26. Szociális Testvérek Irattára.

16 Pl. Az óegyiptomi zene titkai nyomában. Beszélgetés a hivatásról és a sikerek adta örömről Borsai Ilona népzenekutatóval. Magyar Nemzet, 1967. október 7. 7.

Szerző: Bognár Szabina – Kozák Péter