1.

A fiatalember unta már a sok kávéházi beszédet az épülő új váradi színház világítási problémáiról, Széll Kálmán „huncutságairól”, arról, hogy a 20. század most, azaz 1900. januárban megkezdődött-e már vagy még egy esztendőt kell várni rá? Debrecenre gondolt, nótás cimborákra, víg éjszakákra, kiskocsmákra, könnyű nőkre, sírva mulatós hajnalokra. Észrevétlen otthagyta ezt az új, modern, kapucíneres józan világot. Amikor kilépett a kávéházból, ezen a csendes, havas estén, a távolból egy füttyszót hallott: tán egy kinnrekedt mozdony sikongott. Igen, itt kellene hagyni ezt az úri társaságot, elmenni az állomásra, vissza Debrecenbe, a vidám barátokhoz vagy inkább haza, az Érmellékre, szüleihez. Most volt karácsony, a rideg atyja és a szelíd édesanyja, a drága Ides, hiába kérlelték, nem végzi el a jogot Debrecenben, nem lesz szolgabíró Tasnádon!

A fiatalember azonban nem az állomás felé indult, épp ellenirányban bandukolt; átment a Körös hídján, a piacon, mígnem a kis, görbe utcákhoz nem ért, majd befordult egy sikátorba, aztán megállt egy zugkocsma előtt. Magányos hegedűszó nyöszörgött ki az utcára, majd búgott a hang mély búgással, mint a bánatos férfi bús panasza. Bement. Vendég már nem volt a kocsmában, a petróleumlámpa gyönge fényénél egy pincérleány hordta le az ázott asztalokról az üres poharakat és flaskákat, majd letörölt egy széket, s ahogy lehajolt, kivillant újdivatú, csíkos strimpflije. A leány kerek kis parasztarcával bámulva nézett a hirtelen felbukkant jövevényre. Szokatlan vendég az ilyen úrféle itt. Most volt karácsony, talán táncmester lehet a fiatalúr vagy vándorkomédiás, dehát úgy tudta, hogy nem lesz maszkabál az idén Váradon!

–– Bort parancsol? Rizlinget, kadarkát vagy érmellékit?

–– Eltaláltad Rozi, érmellékit!

–– Aztán hogy találta ki, hogy Rozinak hívnak?

–– Táltos vagyok…

A fiatalember elmosolyodott: ezt gyakran próbálgatta, vajon el tudja-e találni a nők és a leányok nevét, s hogy ez most így sikerült valósággal megörvendett. Valóban táltos volt, hat ujjal született mindkét kezén, akárcsak apja, nagyapja, dédapja, de még tán szépapja is. A bábaasszony azonban levágta az ujjkezdeményeket. A kezdődő boldog mámorral mutatta a döbbenten rámeredő lánynak mindkét keze helyén a vékony sebhelyeket.

–– Bort parancsol még? Érmellékit?

–– Eltaláltad Rozi. Jobb egy liter bornál két liter bor. És cigányt is!

–– Cigány az nincs, csak a Gyula!

Gyula vak volt és fekete szemüveget viselt. Két térde közé vette a hegedűt, úgy fogta mintha gordonka lenne. A fekete szemüveg előbb a mennyezet felé meredt, majd hirtelen leszegte fejét, és megjajdult az a húr! Valami réges régi dal zúgott fel sötét és mély hangokon, szívfájdító bánattal. És búgott tovább az a hegedű, egyre mélyebben. Az arca a lezárt szemekkel valami megkövesült mozdulatlan fájdalomnak vált kifejezőjévé. Belemerült  vak tekintetével az ő örökös éjjelébe, onnan gyűjtötte e csodálatos hangokat, amelyek édes kínnal hasogatták az ember szívét.

A fiatalember megdöbbent: ezt gyakran próbálgatta, vajon el tudja-e találni a hegedűs nótáit, s most, hogy sehogysem sikerült, valósággal megörvendett. Sohasem hallott még ilyen muzsikákat. Különös révületben égő, hatalmas szemével ránézett a vak zenészre, majd a hozzá bújó kis pincérlányra. Gyula nemsokára víg nótába fogott, a vendég bolondos ugrálással megforgatta a kis pincérleányt, aki hamarosan furcsa forróságot érzett, s valósággal beleszédült a Táltos karjába. Még járták a furcsa táncot, amikor egy kicsiny öregember zavarta meg a mulatságot. Most látták csak, már hajnalodott.

–– Bort parancsol az Úr? Rizlinget, kadarkát vagy érmellékit? – ezúttal a fiatalember kérdezett az újabb litertől felvidultan.

–– Pálinkát kérek, hogy felmelegedjek. Az ifjúúr új lehet még Váradon. Újságot tolok, én vagyok a kihordó ezen a fertályon.

A fiatalember egyre vidámabb lett. Miután megtudta, hogy a kihordóval találkozott, megvette valamennyi váradi lapot, a kicsiny öregember jó borravalót, pontosabban két újabb pálinkára valót is kapott. Már jókora mámor kavargott benne, mégis biztos kézzel ütötte fel a legfrissebb Szabadságot. Hangosan felolvasta az egyik írást: – Kubelik Ján, a felülmúlhatatlan, a legnagyobb cseh hegedűs, a budapesti közönség iránt érzett hálája jeléül egy magyar nyelvtant vásárolt, hogy magyarul tanuljon.

Gyula, a vak hegedűs kivette két térde közül a hegedűt, majd megjegyezte, ismeri Kubelik nevét, de sohasem hallotta őt játszani. A pincérleány kerek kis parasztarcával bámulva nézett a jövevényre. A fiatalúr lehet, hogy vándorkomédiás, meglehet táltos is, de biztos, hogy már nem józan.

–– Bort parancsol még a Táltos Úr? Érmellékit? – ezúttal Gyula kérdezett, Kubelik nevétől felvidultan.

–– Ne igyon többet Táltos Úr! Érmellékit se! – szólt riadtan a kis pincérlány.

–– Kubelik nagyszerű hegedűs, de a Táltos Te vagy! A Táltos-hegedűs, a Hegedűsek Táltosa! – kiáltotta mámorosan a fiatalember.

2.

Néhány nap múlva a kicsiny öregúr, mielőtt hajnali útjára indult volna, szokása szerint betért a kiskocsmába, pálinkára.

A kis pincérlány megvette valamennyi váradi lapot, s ahogy máskor, ezúttal is olvasni kezdte a híreket a hegedűsnek, legelőbb a Szabadságot:

„Bodegákban, éjjeli kávéházakban ösmerős alak egy vak fiú, aki mintha hozzá volna nőve hegedűjéhez, mindig annak társaságában üldögél… Rég elfeledett nótákat bámulatos tökéletességgel játszik, és ez a sajátságos, minden ízében egyéni művészet elhallgattatja a részeg mulatót, hogy szent áhítattal engedje át magát a varázsnak…”

Gyula, a vak hegedűs, kivette két térde közül a hegedűt, majd ahogy még sosem történt, levette fekete szemüvegét is.

Sírt.

Ady Endre 1900 januárjában a nagyváradi Szabadság című lap segédszerkesztője lett.

Ady Endre első váradi írása a világhírű cseh hegedűművészről, Jan Kubelikről szólt.

Ady Endre második írása a Váradon is alig ismert zseniális hegedűst mutatta be.